Sokan a Whatever happened to the man of tomorrow?-t tartják az egyik legjobb Superman-történetnek. De ha nem a 20. század amerikai képregénykultúrájában nőttünk fel, és mai szemmel nézzük, akkor a történet inkább megmosolyogtató, semmint lebilincselő. Mégis érdemes elolvasni, hogyan halt meg majd’ ötven év után az Acélember. 

1985-re olyan átláthatatlanná vált a rengeteg füzetben, rengeteg szálon, rengeteg párhuzamos univerzumban futó DC hősök világa, hogy a fejesek úgy döntöttek, itt az ideje, hogy szépen félretegyék az eddigi eseményeket, és minden karakter tiszta lapról indulhasson. A klasszikus Superman figurától viszont nemcsak, hogy illendő volt elbúcsúzni, de az utolsó történet olyan üzleti és művészi lehetőséget is tartalmazott, amit kár lett volna kihagyni. Ráadásul amikor az író, Alan Moore megtudta, hogy mire készülnek, fojtogatva követelte a kiadó egyik főnökétől, hogy ő írhassa meg a füzetet. Erre nem lehetett nemet mondani. 

Tíz éve tűnt el Superman. A Daily Planet egyik újságírója a már boldog családi életet élő, visszavonult Loist kérdezgeti arról, mi is történt az Acélemberrel. A békés időszak után azonban Superman legnagyobb ellenfelei sorra feltűnnek, hogy egy minden eddiginél kegyetlenebb, összehangolt támadást intézzenek a hős ellen. Fontos karakterek halnak meg –  Lana, Krypto, illetve maga a főszereplő –, Clark Kent lelepleződik, a Magány Erődjét ostrom alá veszik, és Superman gyilkolni kényszerül, hogy véget vessen a mészárlásnak.  

Sajnos, akik nincsenek tisztában a klasszikus történet szereplőivel, nem fogják tudni a Whatever happened to the man of tomorrow?-t szemöldökráncolás nélkül olvasni. Ismerősök tűnnek fel a 30. századból, megjelenik Krypto, a szuperkutya, van szuperhősképességgel felruházó medence, Clark Kent lebukását pedig elintézik annyival, hogy „Ejha, te vagy Superman?”. Noha a történetnek igenis komoly mélységei vannak, a drámai, lelki folyamatok nincsenek annyira hangsúlyozva, mint a mai, komolyabb művekben. A régi vonalas képregények nagyon akcióközpontúak, azt látjuk, amit a karakterek csinálnak, nem pedig azt, amit éreznek és gondolnak. A szövegek nagy része inkább emlékeztet a régi filmek inzertjeire, semmint pontos dialógusokra. Nincsenek pszichés zavarokkal küzdő hősők, szimbolikus események. A Whatever happened to the man of tomorrow? tisztelgés a régi Superman előtt, nyilván aki nem ismeri a klasszikus hőst, nem is értékeli majd. Ugyan a kor mércéjével mérve grandiózus a történet, ma már inkább tűnhet sűrűnek és elnagyoltnak. 

A képek stílusa is a régi füzeteket idézi: egyszerűbb színek, kevésbé kidolgozott rajzok. De ez voltaképpen nem negatívum, egyszerűen ízlés kérdése. Nekem jobban tetszenek a mai képregények kidolgozottabb képei, de nem is a klasszikus Supermant lapozgatva nőttem fel a Lexington és a 96. utca sarkán.  Aki ismeri az képregények ezüstkorának világát, az már biztos találkozott a Whatever happened to the man of tomorrow?-val, aki nem, annak érdekes lehet bepillantani ebbe az érába. De aki nem járatos az Acélember univerzumában, az ne várja élete meghatározó képregényélményét ettől a történettől. Superman halála azoknak íródott, akik végig vele éltek.

Boros András

Alan Moore–Curt Swan: Whatever happened to the man of tomorrow?
DC Comics
1986