Spiró György jobban mozog a múltban, mint a jövőben. A keserű és cseppet sem vicces Feleségverseny után most élvezetes - bár semmivel sem derűlátóbb - regényt írt a Kádár-kor hajnaláról és egy kisemberről, akit az aranyere sem ment meg a megtorlástól. A Tavaszi tárlat című regénynek egy baja van: rövid. Nem fért bele minden, ami elmondható erről a korról - és amit el kéne már mondani.

Kiváló oktatási segédeszköz lehetne Spiró György most megjelent Tavaszi tárlat című regényéből, rögtön ez jutott eszünkbe, ahogy olvastuk. Ezen kéne tanítani a gimnazistáknak a kádári konszolidációt. Az egész ötvenes éveken végig lehet szaladni a regényben felbukkanó, ma már jelentésüket vesztett kifejezések megbeszélésével: munkaverseny, szabotázs, éberség, káderezés, funkcionárius, téemká, uszítás, munkásőrség, május elseje, na meg a sarokház, a rendőrfülke és a Rákóczi úton csörgő villamos. Még Franz Kafka is előkerülhetne, a tizenegyedik osztályból.

A regény főhőse Fátray Gyula, a Fogság Urijához hasonló szerencsétlen kisember, akinek akár szemüveg is lehetne az orrán, akkor se látna többet a világból. Igazi antihős, naiv, jámbor aktatologató, akinek semmi sem sikerül. Felesége elviselhetetlen, fia tutyimutyi, lakása szánalmas, ő meg még a nevét se tudta rendesen magyaríttatni. Az meg már egyenesen szatíra, mikor Spiró a szerencsétlen embert az 1956-os forradalom hősies napjaiban pont aranyérműtétre utalja be a Rókusba.

Hősünk feneke tehát sajog, kint pedig észrevétlen lepereg a forradalom. Aki a felemelő októberi események recitálását várná a regénytől, csalódni fog. (Itt majd lehet a gimiseknek emlegetni a "deheroizálás" fogalmát.) Spiró regénye nem történelemkönyv, a Köztársaság téri harcról, az orosz tankokról csak annyiban értesülünk, amennyiben a kórházba pletykák képében beszivárognak a hírek: "valakiket meglincseltek".
Érdekesebbek is egyébként az emberi reakciók. Fátray Gyula - ahogy legtöbbször említésre kerül: "hősünk" - éppenséggel meg van sértve, neki elég volt a munkaszolgálat, tessék őt békén hagyni. Aztán végighalad az apátia, a megdöbbenés, a mentségkeresés, az önhitegetés, a csalódás, a megsemmisülés stációin, de a regény nem ad neki elég időt, hogy szert tehetne arra a rezignált bölcsességre, amivel pár évezreddel ezelőtti kollégája, az ókori Rómában filozofálgató Uri szemlélte a világot.

Forrás: AFP

Fátray néhány hét betegeskedés után tér vissza munkahelyére. A régi világ visszarendeződik, újra grenadírmars és hároméves terv, az új vezetők csendben keresgélik a helyüket. Minden elsimulni látszik. Egészen 1957 húsvétjáig, amíg "hősünk" meg nem pillantja nevét egy újságcikkben az árulók között. Helyreigazításért rohangál, kórházi igazolásért kilincsel, de hiába, mindenhonnan lepöckölik. Megadóan járja a bürokrácia útvesztőit, akárcsak mitikus elődje, Josef K., mondanunk sem kell, küzdelme éppolyan hiábavaló. Még ekkor sem ért semmit. "Hősünk" kétségbeejtően és bosszantóan naiv. Nem jóhiszemű, mert azért felmerül benne, hogy itt valami bűzlik, de elhessenti a gondolatot. Túl földhözragadt ahhoz, hogy elhiggye, itt ilyen dolgok is mehetnek. Hogy talán őt - kipécézték.

Aztán, mintha csak a mindentudó író nyúlna be hirtelen és türelmetlenül a lapok közé, hogy végre felnyissa az értetlen Fátray szemét, egy régi ismerős magyarázza el neki a helyzetet. Még az évet is eltalálja: "ezek negyven évre akarnak berendezkedni.". A regény vége is gyors és meseszerű (itt a deux ex machina fogalmát lehet feleleveníteni a diákokkal): pikk-pakk pont kerül a sztori végére, nincs mártíromság, nincs hősiesség, a vidám barakk a rohadásra épül. Az utolsó jelenet - 1957. szimbolikus május elsejei felvonulása - szép lezárás: mindenki azért megy el, hogy a párttitkárának "mutassa". Na, hát ebből lett negyven év, jól megmutattuk.

Feltűnik a regényben az ötvenes évek több közismert szereplője, Biszku Béla is kap pár mondatot. Legtöbben a képzőművészeti élet mezsgyéjéről érkeznek, mivel a főhős neje révén ebbe a világba nyerünk közelebbi bepillantást (címet is innen kapott a könyv: a "tavaszi tárlat" egy híres-hírhedt kiállítás volt 1957-ben). Aki valaha beledugta az orrát a művészeti élet szövevényes korabeli viszonyaiba, sejti, miért esett pont erre Spiró választása. Egy alapvetően apolitikus (művészi!) közeget ritkán sző át annyira a politika és a hatalmi játszmázás, mint a reprezentációs és ideologikus okokból kiemelt szerepet kapó képzőművészetet. Nagy kár, hogy a jövőbeli olvasóknak elenyésző része fogja ismerni a nevek mögötti sztorikat. Pedig biztos segítene megérteni ezt a korszakot, a morálját, a működését, ha tudnánk, ki PÖG, mit tett Oelmacher Anna, kinek volt lekötelezettje Mikus és Pátzay. Bernáth és Barcsay hol álltak? De Spiró György regénye nemcsak nem történelemkönyv, de lexikon sem.

Forrás: [origo]

A Tavaszi tárlat nagy erénye, hogy szokatlan perspektívát állít elénk. Megszoktuk, hogy 1956 kapcsán bűnösökről és áldozatokról beszéljünk. Fátray egyik sem - és mindkettő. Nem mártír, de nem is gyilkos, csak a rendszer apró fogaskereke. Egy hithű komcsi, aki annak idején segédkezett a "kékcédulás" választási csalásban, agitált, "gyönyörű egyetértésben" építette a szocializmust, hitt benne, hogy ez egy emberséges társadalom, és hogy "muszáj, hogy a népi demokráciának sikeresebb válfaja is legyen". Aki azt gondolta, "hátha úgy is változhat a rendszer, hogy ugyanazok nem hazudnak többé." Fátray Gyula mondatai azért érdekesek, mert egy olyan nézőpontot festenek fel, amit manapság nem ismerünk, vagy csak paródia-szintű propagandaanyagokból hangzanak ismerősen. "Szükségtelenül szabadították el az indulatokat, aminek ez a polgárháború lett a vége. Megint belehaltak, belenyomorodtak sokan. (...) Mit képzeltek, akik hitelt adtak az uszításnak? Hogyan veszíthették el a fejüket?"

Az '56-os visszaemlékezések általában egyszólamúak. Egykori forradalmárok, hősök, hozzátartozók szólalnak meg bennük, a rendszer ellenségei. Nem tudjuk, ki hogy van vele, de mi most már egyre kíváncsibbak lennénk, mit gondoltak a többiek. A párttagok, a beszervezett ügynökök, a régi pufajkások, a bizalmik, a csókostól nagyobb lakást kapók, az előrelépésért hamisan tanúzók, a kollégájukat, szomszédukat feljelentők, a bértollnokok, a házmesterek, a meghunyászkodók, a "van-egy-ismerősöm-a-belügyben" emberek. Akik miatt - aktív vagy passzív részvételükkel - ez a rendszer még negyven évig megmaradt. Ők voltak többen. Mit mondtak maguknak? Milyen élettörténetek állnak mögöttük? Hogyan gondolkozhattak? Tudni kéne, mert ők - mi vagyunk. Sosem fogjuk megérteni saját közönyösségünket és csalásainkat, ha nem látjuk, hogy ivódott belénk generációkon át rossz reflexként a hazugság.

Sok történet van, amit erről az időszakról el kéne mondani, pont ezeket a kis emberi történeteket. Alkuk, privát félelmek, személyes kudarcok, magánéleti okok. Nagyon nagy kár, hogy Spiró György csak egy történet elmesélésére vállalkozott. Pedig a Fogság írója meg tudta volna rajzolni a különböző szólamok sokaságát, az ÁVÓ-s történetét, a volt nyilasét, a fejes feleségét, a becsapott párttitkárét, akárkiét. A Tavaszi tárlat lehetett volna a Fogság-hoz hasonló nagyregény, beszakította volna az asztalt. Persze butaság számon kérni egy írótól azt, amit nem írt meg, mi se tesszük. Nem Spiró hibája, hogy hiányérzetünk maradt, mikor a kétszáznyolcvanöt oldal végére értünk.


Spiró György: Tavaszi tárlat, Magvető, 2010, 288 oldal, 2990 Ft