A második világháború időszaka kimeríthetetlen témája a magas- és a populáris irodalomnak. Ha lehet kategorizálni a korszakkal foglalkozó regényeket, talán a történelmi regényekhez sorolhatnánk ezeket: a többnyire izgalmas vagy nyomasztó fikció megelevenít valamit a megtörtént múltból, és az olvasó történelmi tudásán, fantáziáján és vérmérsékletén múlik, mennyit hajlandó elhinni ezekből. Laurent Binet francia történelemtanár 2010-ben megjelent első regénye, a HHhH (Himmlers Hirn heisst Heydrich [Himmler agyát Heydrichnek hívják]), mellyel elnyerte az elsőkötetesek Goncourt-díját, e tekintetben még a szokásosnál is többet bíz az olvasóra.A HHhH első lapjai egy izgalmas történelmi nyomozást ígérnek: a szerző vállalása látszólag az, hogy megírja az 1942. májusi prágai merénylet történetét, melyet Reinhard Heydrich, a Cseh-Morva Protektorátus vezetője ellen hajtottak végre. A narrátor (aki olykor egybecsúszik a szerzővel) elhatározza, hogy megírja ezt a "hőstörténetet", mely nagy hatást gyakorolt rá még azokból az időkből, amikor a pozsonyi hadiakadémián tanított francia nyelvet, és azóta sem hagyja nyugodni. A téma megszállottjává válik és rengeteg időt tölt kutatómunkával - ám módszere mögött nem éppen a történészi elhivatottságot lehet felfedezni. Az írói szándék ellenére a HHhH nem egy merénylet regényesítése lesz: sokkal inkább egy történelemtanár tépelődése arról, hogy lehetséges-e egyáltalán megírni valaminek a történetét, még ha csak egyetlen napról is van szó.
Bár a narrátor a könyv elején a merényletet elkövető Jozef Gabcíket és Jan Kubrist nevezi meg főhőseiként, az olvasó velük hosszú-hosszú ideig nem találkozik és csak igen keveset tud meg róluk. Minden más azonban hol hosszabban, hol rövidebben, de előkerül, például a kijevi ukrán-náci focimeccsek leírása. Hogy ezek az izgalmas betétek mennyire lehetnek hitelesek, eléggé kérdéses, ugyanis a narrátor saját bevallása szerint "nem ért rá elmélyülten kutatni olyan témát, amihez nincs közvetlen köze Heydrichhez ", ezzel szándékosan bizonytalanítja el olvasóját.
Persze nemcsak az a kérdés, hogy megírható-e, hanem hogy megismerhető-e, hozzáférhető-e egyáltalán a második világháború történelme. Hogy a könyv milyen választ fog rá adni, az nyilván nem nagy titok: a kortárs szép- és félpopuláris irodalom már jó ideje küszködik a fel nem tárható, lezárhatatlan múlttal, illetve játszik el a történelem "mi lett volna, ha"-típusú újraírásával. A HHhH-ban éppen az a különleges, hogy a narrátor önértelmező kiszólásai a maguk közvetlenségével szinte már-már az olvasó személyes tapasztalatává is teszik a történelemmel, annak elbeszélhetőségével való küzdést.
Különösen magáénak érezheti az olvasó ezt a törekvést azért is, mert az író-narrátor forráskutatása bevallottan nem szakmai. Egy az objektivitás és megbízhatóság látszatára adni akaró történész soha nem vallaná be - legalábbis nem kérkedne büszkén azzal -, hogy forrásai között B-kategóriás háborús filmek is szerepelnek. És nem is vetné el rögtön az irattárban végzett kutatómunkáját csak azért, mert egy náci propagandafilm ellentmond annak.
De persze ez a különös feltáró munka már ott megbukik, hogy a prágai események felgöngyölítésére vállalkozó író-narrátor nem tud németül: több olyan jelentősnek látszó forrásdokumentumot is említ, melyet csak megcsodálhatott, értelmezni, elemezni a nyelvtudás hiánya miatt azonban már nem tudott. Valószínűleg a múltról, a történelemről való írásnak ez a provokatív, a hitelességet, a megbízhatóságot a fikció szabadságáért szándékosan eldobó módja az, ami a francia kritikusok tetszését elnyerte. Mindeközben a játék kedvéért a narrátor nem győzi bizonygatni, hogy márpedig ő semmiképpen sem akar regényt írni, hiszen a regényíró a maga szándékai szerint alakítja a történelmet, tehát csak egy bűvész, egy csaló.
Binet könyve 257 rövidke fejezetre/részre tagolódik, melyben össze-vissza kavarognak a regényszerű részletek, illetve a metanarrációs fejezetek, személyes megjegyzések és anekdoták. Van cselekménye? Van főszereplője? Igen is, és nem is. Mondható rá, hogy amolyan regényféle. De a sűrű megszakítások, vallomások, a tárgyhoz való szubjektív viszony miatt a HHhH leginkább talán olyan, mintha egy történelmi regény írójának volna a munkanaplója, ahol a valódi főszereplő maga az elbeszélő. Az olvasó betekintést nyerhet a tépelődéseibe, kárörvendhet a vakvágányain, és együtt gondolkozhat azon, vajon van-e jelentősége annak a kérdésnek, hogy a "tökéletes náci" Heydrichnek zöld vagy fekete Mercedese volt?
Laurent Binet: HHhH, Európa Könyvkiadó, 2011, 349 oldal, 3500 Ft (ford. N. Kiss Zsuzsa)
Utolsó kommentek