A nőirodalomról nehéz itthon beszélni: tapogató körmondatokban vagy ordas közhelyekkel. Talán azért körülményes, mert egyrészt nem egy van belőle, hanem sok, másrészt a róla való beszéd nem folyamatos, hanem hektikus, éppen ezért állandóan elölről kezdődik.

A rendszerváltást követően számos fontos cikk, tanulmány, könyv született magyarul, illetve sajtóviták, konferenciák, kutatások zajlottak a nőirodalom értelmezéséhez kapcsolódóan, ennek ellenére a hazai szélesebb és szakmai közönség képzetében kortárs jelenségként, nyugati hatásként él, és ugyanazt az alapkérdést forgatja imamalomszerűen: van-e Magyarországon nőirodalom? Természetesen lényeges kérdés, és önmagában az is eredményként könyvelhető el, hogy egyáltalán (időnként) szóba kerül. Akkor válaszoljuk meg: van. Tegyük azt is hozzá, hivatalosan több mint kétszáz éve.

A nőirodalom legszélesebb értelemben a nők irodalmi tevékenységét jelöli. Ahogy azonban ráközelítünk a fogalomra, egyre tagoltabb a kép.

A nemzet szellemi háztartásának gondos háziasszonyai

A nőirodalom kategóriát az irodalomkritika alkotta meg a 19. század sajtójában, amikor egyre nagyobb számban jelentkeztek női szerzők a lapok hasábjain és a könyvkiadásban. Nálunk először 1858-ban adott hírt róla a rettegett vezérkritikus Gyulai Pál, mint fenyegető, külföldről érkező jelenségről. Ő még óvva intette a lányokat az írástól, mert meggyőződése szerint nem egyeztethető össze az anyai és a hitvesi kötelezettségek kifogástalan teljesítésével, illetve szellemi képességeikkel. Cikkéből széles sajtóvita kerekedett, amely jelzi, hogy ilyeneket már akkor sem lehetett csak úgy leírni.

Hét évre rá adták ki a fiatalon elhunyt szerkesztő-újságíró Zilahy Károly kéziratban maradt antológiáját, amely magyar női szerzőkből válogatott (Hölgyek Lantja, 1865). A kötet előszava tekinthető a magyar nőirodalom első történeti összefoglalásának, amely már nem kortárs megszállásként, hanem a 18. század végétől kezdődő historikus folyamat részeként tárgyalja időrendben az alkotókat. Nála már nem az a központi kérdés, van-e az írónőségnek jogosultsága, hanem az, hogyan veszi ki részét a nemzetépítésből. A női szerzők, mint a nemzet „szellemi háztartásának” gondos háziasszonyai jelennek meg, akik a magyar nyelvet ápolva őrizték a hazai művelődést.

A nő mint autentikus adatközlő

Faylné Hentaller Mariska jegyzi az első önálló magyar nőirodalmi kismonográfiát (A magyar írónőkről, 1889). A könyv Gyulaival szemben hangsúlyozza, hogy az írók igenis maradéktalanul megfelelnek női szerepeiknek. Továbbá a magyar nőirodalom tradícióját több évszázadra visszamenőleg indítja, és az első magyar nőírónak szimbolikusan Ráskai Leát, a Margit-legendák lejegyzőjét tekinti. A 20. század első felében Bánhegyi Jób bencés paptudós már ezzel a mondattal kezdte monográfiáját (Magyar nőírók, 1939): „A magyar nőírók alkotásai szerves részét alkotják nemzeti irodalmunknak”. Utána azonban jócskán visszavesz a forradalmi lendületből, és ő sem tud megszabadulni a nőnemű író lelki alkatának feltérképezésétől.

A fentiekben említett négy szöveg egyfajta katalogizálást végzett, azaz összegyűjtötte azokat a nőket, akik valaha írtak. Az egyértelműen kiderül belőlük, hogy mind a mai napig folyamatos a magyar nőírók történeti lánca. Ugyanakkor az egyes életművekkel, kapcsolatokkal, kölcsönhatásokkal, kulturális vagy társadalmi háttérrel nem foglalkoztak, csak annyiban, hogy milyen mértékben fejezte ki az adott szerző a „nőiségét”. Autentikus adatközlőként tekintettek a nőnemű írókra, akiktől a feminin lélek belsejéről vártak tudósítást – arról, amelyről ugyan a férfifelfedezők készítettek korábban térképeket, de töredékesek voltak és számításokon alapultak.

Írás mint ellenállás

A 20. század folyamán differenciálódó feminizmus és feminista irodalomkritika az előző korok nőíróiban saját előképüket, illetve a világ elnyomott női oldalának tükröződéseit keresték. Ennek az iránynak az alapműve Virginia Woolf Saját szoba (1929) című ragyogóan szellemes esszéje, amely Shakespeare nővérének fiktív alakján keresztül kérdez rá az angol női szerzők múltjára, sajátosságaira, megkülönböztetéseire.

Az önálló nőirodalmi hagyomány körvonalazásának és feldolgozásának, az úgynevezett günokritikának egyik legismertebb elméleti képviselője az amerikai Elaine Showalter (A literature of their own: British women novelists from Brontë to Lessing, 1977). Könyvében a brit női írókat egy emancipációs fejlődési ív mentén mutatja be. Távoli rokona Magyarországon a művelődéstörténet felől érkező Fábri Anna, aki mindezidáig a legalaposabban vette végig a hazai nőirodalom alakulását (A szép tiltott táj felé, 1996). Nálunk a 2000-es években élénkültek meg az ilyen irányú átfogó vizsgálódások, példaként Zsadányi Edit vagy Borgos Anna és Szilágyi Judit kutatásait (Nőírók és írónők, 2011) említhetjük.

A nőirodalom azonban ernyődefiníció, amely véd és kiemel, de egyúttal el is fedi a technikai, műfaji, tematikai sokszínűséget. Mert van, aki nőknek ír, van, aki nőknek és férfiaknak egyaránt, van, aki gyerekeknek, van, aki felnőtteknek, van, aki kalandregényt, van, aki drámát, van, aki társadalmi regényt, van, aki verset. Mindazonáltal a magyar irodalomban a mai napig aktuális kérdésként merül fel a fogalom történeti létjogosultsága, amelynek bizonyítása után lehet csak továbblépni.

Sárbogárdi Jolán nem nőirodalom

Éppen ezért a nőirodalom kortárs kérdés. Jól jelzi ezt a Kitakart Psyché női antológia-sorozat körül kialakuló irodalmi vita hevessége és sokrétűsége. Pro és kontra érvekben visszatérő elem a hiány: hiány a „nőiségben”, a múltban, a harcosságban, de egyre többet emlegetve nemhogy nem szűnik meg, hanem, mint a mesebeli zoknin a lyuk, csak terjed. Ezért üdvözlik azokat a férfiírókat, akik megalkotnak egy női hőst vagy netalántán maguk is női álnév alá bújnak: Kármán József Fannijától, Weöres Sándor Psychéjén át egészen Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjáig széles a paletta. Kétségkívül izgalmas kísérletek a női hang megjelenítésére, de azért túlzás lenne nekik tulajdonítani a nőirodalom létrehozását, csupán bekapcsolódtak egy-egy mű erejéig.

A nőirodalom nyitott és rugalmas elemzési keret, amelybe belehelyezhetem például Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényét vagy Borbély Szilárd A testhez című verseskötetét, de nem zár ki más olvasási módokat sem. Egyik ága sajátos, jól körülírható női írásmódot vallja (écriture féminine), amely a feminin testtel való kapcsolatot keresi és érvényesíti a mondatfűzésben, a szóösszetételekben, a fogalmazásban; másik ága pedig azt hangsúlyozza, hogy a szöveg értéke nem függ a szexustól, viszont az értékelése, kanonizációja annál inkább.

Az 1980-as évektől több irányzat is kivált a nőszempontú kutatásokból, amelyek a gender, queer tanulmányok felé folytatták az útjukat. De a fogalom elméleti vonatkozása például abból is érzékelhető, hogy ha tőlem megkérdezik, mivel foglalkozom, azt felelem, nőirodalommal, viszont, ha egy női szerzőt kérdeznek arról, hogy mit ír, nem biztos, hogy rávágja, nőirodalmat. Feltehetően ugyanez lenne a reakciója más besorolás esetén is. A definíciók nekünk szükségesek, elméleti embereknek. Én azért mondom, mert egyszerű, ő azért nem mondja, mert egyszerűsít.

Mészáros Zsolt