Fotó: Magócsi Márton (Origo)

Még élnek a régi ösztönök, ezért készülhetett el A nagy Gatsby újrafordítása ahelyett, hogy a régi, elavult szöveget adták volna ki ismét. A fordító, Bart István szerint azonban ez a szemlélet kihalófélben van, alig lehet értékes könyvet találni a magyar piacon. Az Európa kiadó szerkesztője volt, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete elnökeként ő indította el a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. Jonathan Franzen magyar fordítója most éppen megint egy Franzen-regényen dolgozik, aminek valószínűleg Rengések lesz a címe. Bart Istvánnal beszélgettünk.

Kerouac Útonja ahány magyar fordításban érhető el, annyiféle regényként olvasható. Mi a helyzet A nagy Gatsbyvel? Miért dönt úgy egy kiadó, hogy lecserél egy fordítást?

Azt kell erre válaszolnom, hogy előbb-utóbb mindent újra kell fordítani, még Arany Jánost is. Hogy milyen eredményt lehet ezzel elérni, nem tudom, de az újrafordítás természetes dolog. Hogy az Európának miért juthatott eszébe? Mert még élnek a régi ösztönök, hogy új kiadás esetén újra kézbe kell venni a szövegeket, így ezt is kézbe vették, és úgy határoztak, hogy ez bizony nem elég jó. A legnagyobb szerencsémre rám esett a választás. Osztovits Levente kb. száz évig volt a barátom, nagyon nagy kedvelője volt Fitzgeraldnak, és a kiadónál mindenki tudta, hogy magának tartogatja az újrafordítását, aztán erre már nem maradt idő. Most adott volt a lehetőség, és szerencsémre én dolgozhattam vele.

A régi ösztönökre utalt. Ez azt jelenti, hogy el fognak tűnni az újrafordítások?

Ha úgy fogják érezni, olcsóbb egy vackot kinyomtatni, mint újra elővenni a szöveget, akkor ezt fogják tenni. A nagy Gatsby újrafordításával párhuzamosan valaki kiadta Máthé Elek fordítását is, beleírták, hogy modernizált fordítás, de beleolvastam, és bizony ugyanazt nyomták újra.

Miért kellett újra elővenni Máthé Elek régi fordítását?

Nem ismertem Máthé Eleket, legalább két generációval volt idősebb nálam. Öreg szerkesztők ismerték, szeretetteljesen Lexi bácsinak hívták, de köztudomású volt, hogy Lexi bácsi nem éppen finom fordító. Ő a két világháború közötti iskolából jött, ha hosszú leírás volt, előfordult, hogy csak annyit írt, nagyon rossz volt az idő és fújt a szél. Csak remélni tudom, hogy a Plutarkhosz-fordítása nem ilyen, mert azt a piramist már aligha fogja megmászni valaki ő utána. A két világháború között gyalázatos fordítások születtek, abból az időszakból szinte semmi nem használható ma. Általában azt a megállapítást kell tennem, hogy az Európa kiadó nagy klasszikus időszaka előtti fordítások mind kidobandók, ez vonatkozott még az olyan nevezetes, századeleji darabokra is, mint Győri Vilmos Don Quijotéje, amit hiába írt át szerkesztőként Benyhe János háromszor is, dolgozott rajta harminc évig, még mindig rossz volt. Néhány éve megjelent végre az ő Cervantese, amit fordítói főművének tartott, de senki észre sem vette. Vagy ott a József és testvérei, ami tűrhetetlenül rossz, de nagy ember fordította, meg persze nagyon vastag munka, senki nem tolong azért, hogy leporolja.

Ezt talán az olvasók is érzik, A nagy Gatsby esetében például sokszor hallottam azt, hogy nem értik, mitől olyan nagy szám ez a könyv.

Azért a zseni a rossz fordításon is átjön. Az I. világháború előtt Dosztojevszkijt olvasta egész Európa nagyon rossz fordításokban, de az író zsenije azokon is átütött.

Az előző évben jelent meg két hatalmas munkája, Franzentől a Javítások és a Szabadság.

És mindjárt kész vagyok a harmadikkal, ami ugyanolyan vaskos, mint ez a kettő, de mindkettőnél korábbi könyv, és szinte jobb, mint az újabbak. Remek könyv. Valószínűleg az lesz a címe, hogy Rengések. Értsd: „földrengések” – mivel, hogy erről szól.

Jobb mint a Szabadság?

Szerintem a Javítások is jobb, mint a Szabadság. Mindenkinek van egy szenilis nagyapja, amikor fordítottam, arra gondoltam, ez talán én vagyok. Engem nem szoktak a regények, amiken dolgozom, megrendíteni, de ez más volt.

Még a Franzen-fordítások előtt olvastam öntől, hogy egy mai, modern, köznapi angol nyelven megírt szöveg esetében nagyon nehéz a fordítónak, mert a magyar irodalomban erre a stílusra nincs minta. Ezek szerint nehéz volt Jonathan Franzent fordítani?

A magyar irodalom egymás után kidolgozta a különféle jellegzetes irodalmi stílusokat, a kész stílformák olyanok, mint egy konfekció-áruház: az ember bemegy, megtalálja a passzoló kabátot és felveszi. A modern irodalomban ilyet nem találunk. Talán az utolsó, akit így, konfekciószerűen lehet fordítani, Hemingway volt. Különben ez nagyon érdekes, mert persze Hemingwayt fordításban fogadta be a magyar irodalom, de megtanulta, beépítette, a hatása végigkövethető a hatvanas évektől, és azóta sincs senkinek ilyen érezhető ereje. A modern szövegre azonban nincsenek kész receptek. Franzen nyelve furcsa köznapiság, ami elkezd emelkedni és lírai hisztériába csap át: ezt nagyon nehéz volt magyarul visszaadni, végig ott maradni a teljes hétköznapiságnál, majd elkezdeni emelkedni, amikor már egész oldalas mondatokat olvasunk, aztán egyszer csak vállat vonni, és újra a hétköznapok szikár talaján állni. Meg kellett találni, mi a köznapiságnak az a szintje, ami bár úgy néz ki, mint egy újságszöveg, nagyon nem az.

Vajon miért hiányzik ez az irodalmi köznapiság a magyar irodalomból?

Ez a legizgalmasabb kérdés. Amióta a szocialista realizmus rátelepedett a magyar irodalomra, az a fajta író, mint amilyen Móricz Zsigmond volt, totálisan ellehetetlenült. Nem lehetett megírni magyarul a krónikát, ami minden irodalom legfontosabb alaptoposza, hogy miről, mit gondolunk, mit csinálunk, hogy akik itt mennek az utcán, hogyan élnek. Aki ilyen könyvet akart írni, annak hazudnia kellett. Aki nem akart hazudni, elment az irodalmibb irodalom irányába. Ezt látjuk: irodalmi irodalom van Magyarországon, ami nem baj, csak hiányzik például a krónika.

Brit és amerikai kulturális szótárat is készített, és ott van a Magyarország és a magyarok angol-magyar nyelvű sorozata. Melyik a nehezebb: az angolszász kultúrát magyarra vagy a magyart angolra fordítani?

Az angol nyelvű kultúra fordítására megvannak a jól kidolgozott toposzai. Ezek vagy találóak, átmentek a köztudatba, vagy újra kell gondolni őket, de az alapok adottak. A magyarnak nincsenek ilyen kidolgozott párjai, ezért aztán nem is nagyon lehet megcsinálni. Van egy nagyszerű fordítója a magyar irodalomnak, egy kiváló angol tanárember, aki elvégezte Londonban a magyar szakot, tanított egész életében, és magyar könyveket fordított angolra. Nyugdíjazása után átköltözött Tihanyba, szenvedélyesen fordít angolra, de nem akármiket, hanem nagy gusztussal Mikes Kelement például, mert azt tanulta, a magyar irodalom csúcsa a 17-18. századi emlékiratírók. Nem hajlandó lefordítani olyan kulturálisan súlyosan terhelt szavakat, mint szolgabíró, vármegye vagy csendőr, hanem ragaszkodik hozzá, hogy ezeket megcsillagozza és elmagyarázza lábjegyzetben. Ez merőben ellenkezik a magyar gyakorlattal, ezt nálunk nem szabad, nem szokás. Mi lefordítunk valamit, és úgy teszünk, mintha értenénk: leírjuk például, hogy Lincoln megye, de nyilvánvaló, hogy a magyar megye és az amerikai county két különböző dolog. De én is leírtam a megyét a Franzen-regények fordításában, pedig tudom, hogy ez hülyeség.

Az Európa kiadó nemrég újraindított sorozatában, a Modern Könyvtárban a Kádár-rendszer idején olyan világirodalmi szerzők jelentek meg, akik más szocialista országokban egyáltalán nem. Hogyan érték el, hogy bizonyos könyveket lefordíthassanak és kiadhassanak?

Ez egy nagyon hosszú történet, aminek ha elmondom az első mondatát, nem fogom tudni abbahagyni. Az első mondat úgy szól, hogy nem volt cenzúra. Volt viszont más helyette: a lektorok. Nem létezett olyan lista, hogy mit szabad és mit nem szabad, így a könyvkiadóknak, az igazgatóknak nagyon érzékenynek kellett lenniük, hogy meg tudják állapítani, hol van a kitűzetlen, felemás tűréshatár. Ugyanis amit az egyik helyen lehetett, az a másik helyen tűrhetetlennek számított. A színpadon, a filmben és a napilapban nagyon oda kellett figyelni – érdekes, miért éppen a színpadon –, az irodalmi folyóiratokra már nem nagyon, és este tíz után a rádióban is nagyjából azt csináltak a szerkesztők, amit akartak. A nyilvánosság különböző szintjeire volt szabva a türelem meg a cenzúra is. A Modern Könyvtárról úgy képzelték, meghúzza magát egy eldugott, sötét sarokban, az a pár ember, aki olvassa, nem számít. A szovjet cenzúra, ami a magyarországival szemben nagyon valóságos cenzúra volt, sokkal szigorúbb volt, és mint mindenbe, a magyar könyvkiadásba is beleszólt, főleg az orosz szerzők megjelenését figyelte árgus szemmel. Amikor Szolzsenyicin nem jelenhetett meg többet a Szovjetunióban, akkor máshol sem. Amikor az Ivan Gyenyiszovics egy napja megjelent a Novij Mir-ben, Magyarországon a Nagyvilág is közölte, három hónappal később a Modern Könyvtárban is kiadták, aztán le kellett húzni ismét a rolót. Az Európa kiadóban volt egy kis vagányság, kis istenkísértés, tulajdonképpen azon múlott, mit fordíthattunk le, hogy az igazgató mit tudott megkockáztatni. A Magvető igazgatója, a legendás Kardos elvtárs, börtön-beli cellatársa és így bizalmasavolt Aczél Györgynek, s mint ilyen nagy privilégiumokkal rendelkezett, sokkal többet engedhetett meg magának, mint bárki más. Megtehette, meg is tette.

A prózafordítás presztízse változó a magyar irodalomtörténetben. Most hogy látja, milyen?

Talán soha nem is volt presztízse – azt a rövid időszakot kivéve, amikor Vas István és Ottlik fordított Dickens-t, Németh László Tolsztojt – ma mindenesetre biztosan nincs. Ez nagyon szorosan összefügg a kiadói világgal. Amikor volt szerencsém az Európa kiadónál dolgozni, nagy tudású emberek tucatjai ültek egy rakáson a szerkesztőségben (meg körülötte), egy szöveget ketten, hárman is elolvastak, mielőtt nyomdába ment. Ha komoly dologról volt szó, a szöveg mindig fontosabb volt, mint bármi más. Mielőtt egy klasszikusabb darab megjelent volna, újra kontrollszerkesztették, vagyis egybevetették a szöveget az eredetivel. Az volt a cél, hogy tökéletes szövegek jelenjenek meg, ez biztos nem sikerült mindig, de ezt tűzték ki maguk elé. Még a kézirat-előkészítő, a nyomda előtti utolsó láncszem is talált ezt meg azt, és szorongva hozta megmutatni, hogy szabad-e javítani. Ma nem így van. Ma nincs olyan ember a könyvkiadók túlnyomó többségében, aki elég hiteles lenne, akinek a szakmai véleménye meghatározó volna, ezért aztán bármit kinyomtatnak. De azt kell mondjam, a lefordított szövegek jó része is olyan silány, hogy csakugyan nem érdemel több figyelmet. Nem jó világ jár.

Hogy fogadják az írók a fordítójukat?

Nyájasan. Szeretik a fordítóikat, hát persze, hogy szeretik. Úgy vannak velünk, mint a festők a közönséggel: szeretik, ha valaki dicséri a munkájukat. Közelebbi barátságba viszont nem kerültünk egyikükkel sem.

Szerkesztőként olyan legendás kispróza-válogatások fűződnek a nevéhez, mint a Pokolraszállás, az Entrópia. Ha most lenne lehetősége rá, milyen válogatást készítene, mi érdekelné most?

Erre nem tudok válaszolni. Az Entrópia annak idején nagyon érdekelt, az amerikai irodalomnak azt a szeletét, amit megmutat a kötet, kívülről tudtam, nem állt semmiből összeállítani az antológiát. Ez is az Európa nagy funkciója volt: úgy érezték, elő kell állítani panoramatikus válogatásokat, például esszékből vagy modern angol novellákból. Megjegyzem, utóbbit ma nagyon nehéz lenne előállítani, mert modern angol novellák ma már nincsenek, Angliában kiment a műfaj a divatból. Esszéket talán inkább lehetne találni, de senkinek nem jut eszébe ma ilyet készíteni, mert nagyon keményen diktál a piac.

A nagy visszavonulás címmel jelent meg írása 1994-ben, amelyben a kultúra leáldozásáról írt. Most még pesszimistább lenne?

Nem hiszem, hogy pesszimistább lennék, inkább csak pont olyan pesszimista lennék. Lenne bennem egy kis meglepődés, hogy még mindig megvagyok. Tulajdonképpen 1994-ben nem hittem, hogy túléljük a könyves válságot, bár tény, hogy egyre inkább angolul, németül kell olvasnia annak, aki valami értelmesre vágyik, de azért még jelennek meg könyvek, még jó könyvek is, adnak ki újabb címeket. A mai piaci helyzet nem kedvez az igényes, nagy értékű könyvek megjelentetésének, nem is igen adnak ki ilyeneket. Fogynak a könyvek. Ha megnézi, az utóbbi években drasztikusan csökkent az évente megjelenő új címek száma, és még tovább fog csökkenni. Ez a könyvkiadás igazi öngyilkossága. Nem is a kiadók követik el, hanem a kelleténél mohóbb kereskedők. Akik nem látnak messzebb az orruknál, és teljesen mindegy nekik, hogy mit árulnak, és csak azért vannak a könyvszakmában, mert sehol máshol nincs ilyen magas árrés, mert bútort például nem lehet ilyen nyereséggel árulni, mint könyvet.

Amikor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke lett 1991-ben, még az volt a feladat, hogy életben tartsák a könyvhetet. Mostanra azonban úgy látszik, teljesen megerősödött a könyvünnep, most is rekordot döntött az eladási számában. Átalakult a jelentősége az utóbbi két évtizedben?

A magyar könyvkiadásban ugyanaz a jelentősége, ami mindig is volt: a könyvhét közös hirdetési erőfeszítés, amiben részesülnek olyan kicsi könyvkiadók is, akik semmi más módon nem képesek eljutni a közönséghez, csak a könyvhét és a könyvfesztivál alkalmával. A kiadók számára ezek az események nélkülözhetetlenek. Az írók pedig nagyon szeretnek találkozni a közönségükkel, erre kevés alkalmuk van, ezért ragaszkodnak ahhoz, hogy a könyvhétre jelenjenek meg. A könyvhetet manapság már mindenki csak örökli, mert régen nem él senki sem azok közül, akik kitalálták, mindenki azt hiszi, hogy ez mindig is volt. Hadd higgyék, de nem így van: keményen meg kellett küzdeni azért, hogy megrendezzék, felfoghatatlan, miért gondolhatja olykor-olykor egy belvárosi polgármester, hogy a Vörösmartytérről el lehet takarítani a könyvhetet. A könyvfesztivált viszont nagyobb empátiával követem, mert annak idején részt vettem a kitalálásában. Az elején ezért is keményen kellett küzdeni, nem hitt benne senki, az érdeklődés sem volt nagy, elkezdtünk alkudni magunkkal, hogy legyen csak másodévenként, de szerencsére erre nem került sor, és erőre kapott, elkezdett magától nőni, az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja például eredetileg francia ötlet volt.

A könyvfesztiválról a közönségnek egyből egy sztáríró jut eszébe, aki Budapestre látogat. Az első években nehéz volt meggyőzni a nagy írókat, hogy idelátogassanak?

Nézze, ők nem tudták, hogy ez az esemény mekkora. Csak olyanokat hívtunk természetesen, akinek volt magyarul könyve, amikor eljöttek, és látták, hogy van közönségük. Ha egy írót meghívnak a könyve alkalmából a világ másikra végére, akkor örömmel elmegy. Meggyőzni inkább a magyar közönséget kellett, és ez mindig sokkal nehezebb.