China Miéville írt már epikus fantasyt, bizarr tengeri kalandregényt, westernt, noir detektívregényt és sci-fit is. Ez a sokszínűség új regényén, a Krakenen belül sem marad kiaknázatlanul. Miéville könnyedén gyúrja egybe a krimi műfaját az urban fantasyvel, a pogány mitológiákat a bibliai történetekkel. Párbeszédei hol magasröptűek, hol a legalantasabb szlengben zajlanak; karakterei egyszerre egyszerű, mindennapi emberek, illetve csodálatos, emberfeletti lények, esetenként mindkettők egyszerre.

A regény helyszíne a minden tekintetben sokszínű London. A város nem csak terepéül szolgál a regénynek, de szervezője és alakítója is. London különböző szektái, vallásai, védői és ellenségei esnek egymásnak, és mindenki azért küzd, hogy a saját hitének apokalipszise váljon valóra és a világvége kapujában még egyet belerúghassanak a többi szektába: „ugye, mi megmondtuk?!”. Eközben a város tekereg, kelepceutcákat képez magában, sír és sírnak vele a lakói is, támadja a rosszakaróit és segíti a védelmezőit.

Miéville a könyv 655 oldalán elképesztő mennyiségű tudást oszt meg. Az általunk ismert mondavilágok ismerős elemeit addig csavargatja, míg történeteivel képes elérni a „mintha már hallottam volna” érzését, így különösebb utánajárás nélkül dőlünk be minden sületlenségnek. Mintha a szoborban bujkáló szellemekről már olvastam volna, de hogy Egyiptomból származnának? A famulusokról is mindenki tudja, mik azok, de hogy szakszervezetük lenne? Ez meglepő, de persze, belefér. Szörnyek szemétből és avarból? Igen, olvastam Pom-Pom meséit, abban biztos volt valami ilyesmi. És így tovább egészen addig, míg egy konzekvens és lenyűgöző, modern, városi mondavilág rajzolódik ki a szemünk előtt.

Ezt a mondavilágot most éppen egy óriáspolippal előidézett apokalipszis réme fenyegeti. Az ellene vagy épp érte hadakozó csoportok főbb alakjai azonban nem mind a fortély mesterei vagy különböző istenek hívei közül kerülnek ki. Rengeteg civil is részese lesz az eseményeknek. A történetet számos szereplő alakítja, mégis mindenki egész egyéniséget kap. Senki nem egyszerűen elvakult hívő vagy megátalkodott gonosz. Mindenkinek megvannak a maga motiváció, az előéletükből pedig pont elég információt kapunk ahhoz, hogy ezeket a törekvéseket megérthessük.

A szereplők érdekszövetségekbe tömörülnek, különböző szálakat kezdenek meg a történetben, senki nem dolgozik egyedül. Aki az összes csoportra rálát, minden tudásukkal rendelkezik, az egyedül az olvasó. Egymással párhuzamosan haladó, egymást keresztező vagy visszafordító szálak mentén világosodik meg előttünk a nem csak csavaros, nem is duplacsavaros, sőt nem is triplacsavaros, hanem sokkal-sokkal több csavaros történet. És így rajzolódik ki előttünk a London szövetét át- meg átszövő bandaháború hálója.

A korrupció jól ismert mechanizmusát mitológiai lények működtetik. Minden a megfelelő szövetségek megkötésén, az ismeretségeken és a visszakért szívességeken múlik. Elképesztő és szürreális szövetségek jönnek létre és fizikailag elválaszthatatlan együttműködések szakadnak fel. A vég felé rohanásban pedig olyan kérdésekre kapunk választ, mint hogy milyen a jó világvége; mi a fejlábúság értelme; mit jelent az, hogy “emlék”; meddig maradhat semleges a tenger; és hogy mikor kell elengednünk mindennap használatos fogalmaink szilárdnak hitt jelentését.

China Miéville a Krakennel képes arra, hogy egy hihetetlen és szürreális történettel a lehető legtöbbet mondjon el a való világról. A valóság elemeit pedig olyan ötletesen és ügyesen komponálja össze a túlvilágival, hogy az ember hajlamos elfelejteni, a sok szürreális történés azokból az eseményekből épül fel, amiket este a híradóban megnézett. Ehhez nagyban hozzájárul egy olyan erős és kiforrott humor is, amivel nem csak a szereplők, de sokszor maga az író is kirántja magát azokból a helyzetekből, melyekben épp kezdené túl komolyan venni magát.

China Miéville: Kraken, Agave, 2013, 656 oldal, 3480 Ft.