Az egész ott kezdődik, hogy Faber megnyalja Connie fenekét, de Danielnek nem tetszik. Egyrészt, mert tiltja a szabályzat, másrészt, mert szerelmes Connie-ba. Nem sokkal később elkezdenek halni az emberek, de nem önszántukból vagy végelgyengülésben. Kinek tizenöt centis tűsarkú fúródik a szemei közé, kinek lakáskulcs a nyakába, egy rottweilert pedig kerítésen dobnak át, de előtte jól megcsavarják a golyóit, hogy nagyobb legyen a móka. A rendőrök bőszen ritkítják saját soraikat, továbbá kardinális problémává emelkedik a hajbeültetés. A végére minden jól alakul, csak a regény szereplőinek száma csökken drasztikusan. Eoin Colfer leszállt az Artemis Fowl-anyagról, és keményebb cuccra, krimire váltott.

Dashiell Hammett teremtette meg a szívós, masszív magándetektív alakját, aki egy romlott világban meggyőződés nélkül teljesít megbízásokat - aki egyszerre az amerikai álom megtestesítője és bírálója. Hammett detektívként a magánnyomozók világának átalakulásakor lépett színre, amikor pedig úgy érezte, San Francisco utcái nem jelentenek számára elég kihívást, váltott: krimi- és forgatókönyvíró lett. A húszas-harmincas években gyorsan felívelő karrierje végül azért tört darabokra, mert magánnyomozó hőseihez hasonlóan ő is a végletekig kötelezte el magát amellett, amiben hitt. A Kontinentális Detektívügynökség névtelen nyomozójáról szóló novellákból most jelent meg gyűjteményes kötet (A tizedik nyom) az Agave Kiadónál.

Február 7-én jelenik meg Dashiell Hammett novelláskötete, A tizedik nyom. Az Agavénál érkező könyv hét történetet tartalmaz a Kontinentális Detektívügynökség felgöngyölített eseteiből, melyek az 1920-1940-es évek között nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Hammett bekerülhessen a kemény krimik legjobb szerzői közé. A borító nálunk látható először.

Thomas Allen az amerikai ponyvairodalom hagyományait drámaian újraértelmezi a fotográfia eszközeivel. Több mint egy évtizede kísérletezte ki ma is használt technikáját: a negyvenes-ötvenes évek ponyvaregényeiből szikével vágja ki a borítók alakjait, majd azokat kihajtogatva és különböző helyzetekben beállítva közelről készít róluk fotókat, mindig semleges háttér előtt, eljátszva a mélységélesség kínálta lehetőségekkel.

A nyáron megjelent a Gordon Zsigmond-krimik ötödik, befejező része. A Budapest novemberben visszahozza azt a sajátos hangulatot, ami megkerülhetetlenné tette a sorozat első két részét, a Budapest noirt és a Bűnös Budapestet a magyar krimi történetében, és megmutatja, hogyan lehet írni az igazi pokolról.