Fotók: Hirling Bálint [origo]

Az elmúlt évek legnagyobb izraeli könyvsikere A világ végére most magyarul is megjelent. David Grossman regényében egy anya túrázni indul Galileába, pontosabban menekül, hogy véletlenül se kaphasson rossz hírt az éppen a seregben szolgáló fiáról. David Grossman a Budapesti Könyvfesztivál vendégeként járt Magyarországon, egy csoportus interjú keretében beszélgettünk vele.

Grossman nemcsak íróként, hanem politikai aktivistaként is ismert szereplője az izraeli közéletnek, bár sokan túlzottan is baloldali gondolkodónak tartják. Az izraeli-palesztin konfliktus megoldását például két külön állam megszervezésében látja, a 2006-os izraeli-libanoni háborúban pedig írótársaival, Amos Ozzal és A.B. Yehoshuával tiltakozott az izraeli kormány politikája ellen és a tűzszünet kihirdetését követelte. Akkor sem és most sem vonja kétségbe hazája jogát a háborúhoz, de nem ezt látja az egyetlen járható útnak.

Grossman ahhoz tartja magát, hogy ő íróként ír és nem politizál, és könyveinek nincs is kiemelten erős politikai töltete. Számára amúgy is a jó történet megalkotása a legfontosabb írói feladat, de ha az író izraeli, akkor elkerülhetetlen, hogy a szövegből ne maradjon ki a politika, aminek ugyanúgy helye van regényeiben, mint a lélekrajznak, a nyelvnek vagy a társadalmi kérdéseknek.

Ugyanis mind a valóság része, és ha az ember Izraelben él, akkor a valóság extrém és brutális. Behatol a családok életébe, az intim terekbe, és hat a gyerekre is és a nyelvre, amit beszélünk.

Félnek a kopogtatástól

Grossman szerint ennek ellenére a legtöbb izraeli író apolitikus akar maradni, mert tudják, ha máshogy tesznek, annak komoly ára van. Szembe kell nézni a közönség egy részének hangos nemtetszésével, Izraelben például az ő könyveit vannak, akik politikai hovatartozása miatt kézbe sem veszik.

Grossman nem unalmasan, senkit sem meggyőzve akar beszélni a politkáról, hanem próbál a dolgok mögé látni, és megértetni az olvasóval a félelemben élés állapotát. Milyen, amikor mindenki füle a riasztásokra és a robbanásokra van kihegyezve, vagy amikor mindenki abban reménykedik, hogy nem az ő ajtaján kopogtatnak. A kopogtatás szörnyű hírt jelöl:a hadsereg tisztviselője megjelenik és közli a szülőkkel, hogy gyermekük elhunyt.

Izraelben már a negyedik generációnyi ember nő fel háborús helyzetben, ezt kínálja nekik az élet, és ez az egy életük van. Grossman pedig benne akar lenni, meg akarja érteni, dekódolni, hogy egy ilyen öröklődő súlyos szituáció hogyan hat az intim közösségekre.

A fiú halála

A világ végére teli van önéletrajzi elemekkel, de ezek közül a legfájóbb úgy vált a könyv részévé, hogy igazából nem is szerepel benne. A könyvben Ora azért indul túrázni, hogy ne gondoljon arra, hogy valami végzetes történik katonáskodó fiával, Grossman pedig hasonló célból kezdett el írni, amikor kisebb fia, Uri bevonult. Eltávozásai során együtt javították a vázlatokat és dolgoztak a könyvön, de három év és három hónap után kopogtattak Grossman ajtaján, és közölték vele, hogy fia elhunyt.

Ez 2006-ban történt, Grossman láthatóan megrendülve beszélt a töréntekről, negyven nyelvre lefordított könyvsikere pedig örökre összeforrt a családi tragédiával, amiről majd’ minden interjújában vallania kell.

Uri halála után abban sem volt biztos, hogy valaha fog-e még írni, de miután sivát ültek (ez a gyász hete a judaizmusban), folytatni tudta a regényt. Száműzöttnek érezte magát egy olyan világban, amiben minden elromlott, és csak az írásban lelt otthonra. Ahelyett, hogy a mélybe rántotta volna a félelem és a gyász, még több élettel és érzésel töltötte meg karaktereit. Ez volt az egyetlen lehetősége a túlélésre.

Miért nő a főhős?

Grossman azt szereti az írásban, hogy privilégiuma, de legalábbis lehetősége van arra, hogy egy teljesen más emberré váljon. Legyőzi a saját ellenállását, megadja magát a karakternek, engedi, hogy ő irányítsa.

Amikor elkezdte a könyvet, annyit tudott biztosan, hogy egy nő, egy anya lesz a főszereplője (a hozzá kötődő két férfi is a kezdetektől a történet része volt), mert egy férfiról egyszerűen elképzelhetetlen, hogy elszalad otthonról egy ilyen helyzetben. Grossman Isten és Ábrahám esetét idézte fel, amikor Isten nem a feleségéhez, Sárához, hanem hozzá ment azt kérve, hogy áldozza fel fiát, Izsákot. Egy nő képtelen lett volna ilyesmire, viszont egy nő mindig is olyan szoros kapcsolatban lesz a gyerekével, amilyenben egy apa sosem.

A világ végére egyik nagy témája, hogy hogyan lehet gyereket nevelni egy különböző traumáktól gyötört családban, egy olyan országban, mint Izrael, és erre egy anya kiemelése a legalkalmasabb eszköz. 

A hadsereg nem megoldás

Grossman elutasítja, hogy izraeliként csak az „aki kardot ránt, kard által vész el” elve szerint lehet élni, ugyanakkor pacifistának sem mondja magát, hiszen szolgált ő is a seregben, és hiszi, hogy Izraelnek joga van megvédenie magát. Senki sem szeretne egy demilitarizált zsidó államot, vagy senki sem gondolja, hogy az arab szomszédok békésen szemlélnék a fegyvertelen Izraelt.

Közben viszont Grossman azt is látja, hogy ma Izrael rendelkezik a világ egyik legfejlettebb hadseregével, technikája van és hatalma, a polgárai mégis úgy viselkednek, mintha áldozatok lennének. Az országot és lakóit valóban rengeteg csapás érte, de Izrael mégis létezik, nem függ, nem függhet másoktól, lakóinak pedig rá kell jönniük, hogy nem áldozatok. A konfliktus megoldásának tehát a hadsereg is a része, de nem a legfontosabb alkotóeleme, mert az szerinte a béke. Béke nélkül ugyanis nem változik semmi, és marad a küzdelem a szeparatizmussal és a fundamentalizmussal.

Grossman fejéhez általában egy palesztin ellenpéldát vágnak, amikor erről beszél. Szerinte az emberek már hozzázoktak a torz világképhez, amelyben törvényszerű a háború és az életek kioltása. Grossman szerint az izraeliek 65%-a hisz abban, hogy a két államos megoldás vezethet a konfliktus végéhez, de a baj az, hogy az ő 80%-uk viszont nem hiszi el a többiekről, hogy ezt az utat tartják a helyesnek.

A világ végére fogadtatása

A könyvet Izraelben több mint 100 ezer példányban adták el, annak ellenére, hogy az izraeli kormányt bíráló, a konfliktus megoldását békével elképzelő Grossman közéleti megnyilvánulásai sokak szemébe szálkát jelentenek. Az író szerint az a könyv sikerének a titka, hogy összetettségében ábrázolja a problémákat, és hogy valahol minden olvasó azonosulni tud Orával. Ő egyszer nagyon baloldali, a következő pillanatban pedig nagyon jobboldali, a helyzettel együtt rugalmasan és könnyen változik ő is, nem a korábban meghozott döntései alapján bírálja el a vele történteket. 

A világ végére Izrael után először Olaszországban jelent meg, és Grossman elmesélte, hogy ott járva egy nő kérdezte először a könyvéről, aki úgy kezdte a beszélgetést, hogy mennyire megdöbbentette a kemény izraeli élet. Erről az írónak egy vicc jutott az eszébe, amit velünk is megosztott. Két kis hal úszik a tengerben és találkoznak egy idősebb, nagy hallal. Ő köszön a kicsiknek és megkérdezi, jó-e a víz. A kicsik biccentenek és továbbúsznak, majd az egyik megkérdezi a másiktól: mi az a víz?

Grossman is így van az erőszakkal és a háborúval, neki ehhez nem kell külön gondolkoznia, hiszen ebben él. A háborús kulisszát pont ezért nem azért használja, hogy a segítségével minél több szereplőt mutathasson be, hanem mert egyszerűen ezt ismeri.

Művét gyakran hasonlítják a Háború és békéhez, de elmondta, hogy bár sokat tanult Tolsztojtól és a világirodalom többi nagy alakjától, de nem azt, hogy hogyan kell ábrázolni egy háborús helyzetet. 

"Izraeli zsidó, de velünk van"

Több könyvét kiadták már arab országokban is, de ezt csak félsikernek lehet nevezni. Kairóban például betörték az egyik könyvesbolt kirakatát, ahol regényeit árulták, egy másik regényébe pedig utószót fűzött az arab kiadó, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy noha izraeli zsidó a szerző, de békepárti, velünk van, lehet olvasni. Még jobban felháborította Grossmant, amikor holokauszt-regényét (See Under: Love) egyáltalán nem adták ki az arab világban, mert a propaganda szerint a holokausztot a palesztinok kárára elkövetett tettek mentségére használja Izrael.

Ez nemcsak azért zavarja Grossmant, mert a két dolgot nem lehet összehasonlítani, hanem mert újfent csak a megértés hiányához vezet. Grossman szerint, ha egy palesztin és egy izraeli találkozik, akkor rá kell jönniük, hogy mindketten emberi lények és sokban hasonlítanak is egymásra. A két nép az író szerint ugyanannyira ambíciózus, tettrekész, érzékeny és szentimentális, hasonlít a humoruk is, meg az is, hogy mindkettőben megvan a hajlam az önpusztításra.