Bartók Imre trilógiájának második kötetében folytatódnak a három filozófus, Heidegger, Wittgenstein és Marx vidám kalandjai egy posztapokaliptikus, ismét a pusztulás felé rohanó világban. Mindennek kulcsa egy gonosz nyúl, és a túlélésért néha meg kell erőszakolni egy több száz kilós mutáns sziámi ikerpárt.

A nyúl évében mintha a trilógia egyfajta konszolidálódásának volnánk tanúi, de az is lehet, hogy a szerző épp csak beiktat egy kis pihenőt a regényfolyam záró részének várható totális tébolya előtt. A könyv A patkány évéhez képest, amelyről egy évvel ezelőtt írtam recenziót, 71 oldallal rövidebb, összefogottabb, átláthatóbb és olvasóbarátabb munka. Kevesebb szálat mozgat, nincs az az érzésünk, mint az első regény olvastán, hogy a könyv részei folyamatos robbanássorozat következményeképp távolodnak egymástól.

Biohorror helyett mutáció

A mű a már megszokott műfajmutációs úton halad tovább. A sci-fi, horror, trash elemekhez azonban hozzáadódik a szerkezet pikareszk regényeket idéző felépítése. A nyúl éve sem jeleskedik a cselekmények, fordulatok csúcsra járatásában, ám itt valahogy másképpen nem történik semmi, mint az első részben.

A patkány évében az összefüggéstelennek, felcserélhetőnek tűnő történetszálak széttartása közepette a három főszereplő mindennapjainak és beszélgetéseinek végtelenített leírását kaptuk. A könyv nem kényeztetett el azzal, hogy megmutassa mindennek értelmét és célját. A nyúl évének szerkezete sokkal logikusabban támogatja meg, vagyis hordozza a főképp leírásokra épülő, szövődő, burjánzó szövegtengert.

Martin, Ludwig és Karl ugyanis nem tesznek mást a könyvben, minthogy minden cél nélkül csellengenek abban az apokalipszis utáni világban, amelynek létrejöttét ők maguk segítették elő. Velük és rajtuk keresztül kiváló alkalma, ürügye kínálkozik Bartók Imrének, hogy egy újabb világ szubverzív, kábító és rémítő panorámáját vázolja fel. Amíg az első könyv a biohorror jegyében íródott, addig A nyúl éve a mutációk fantasztikusan gazdag, virtuóz és mély tablóit szövi, varrja össze a legheterogénebb, legváltozatosabb darabkákból.

Gigantikus testek

A könyv titkos és nem titkos középpontjában most is a test áll. Bartók testfelfogásáról legpontosabban a Határlények című kiállítást megnyitó szövegében beszél: „Sosincs tiszta, gondolattól, kultúrától és ideológiától érintetlen test. Az emberi alak mindig eredendően sebesült, és sebesültségében, sérülékenységében nyitott a világra. Ha ezt a belátást a magunkévá tesszük, módunk nyílik minden létező és elgondolható testre máshogyan tekinteni. A deformációk és a hibrid minőségek, amelyeket hagyományosan szintén torzulásként fogtunk fel, egyszeriben nem rendelhetőek hozzá mindenestül a "rút" kategóriájához egy eredeti testeszmény feltételezett "szépségével" szemben.”

A könyvben minden elképzelhető megtörténik az emberi és nem emberi, ember utáni testekkel. A testek jellemzően a folyamatos módosulás, metamorfózis, dekonstruálódás, mutálódás, oszlás, szétszóródás, felnyílás, megsebesülés, megcsonkulás, szétrobbanás stb. állapotában vannak. A könyv talán legemlékezetesebb, legerősebb testei és leírásai a regény öntükrözéseként is felfoghatók. Mindegyik egy-egy hatalmas, teljesen soha meg nem ismerhető, nem átlátható kollázs. Össze nem illő, szépségen, csúfon túli elemek kaotikus, mégis logikus, logikán túli halmaza, rizómája.

A két legfontosabb, hatalmas test Emilyé és Almáé. Emilynek még van feje, de a folyamatosan zabáló, a legváltozatosabb mutánsokat szülő Almának se feje, se szeme, se szája, se végtagjai. Almának, és ez a regényre is érvényes: „Mintha csak részletei lettek volna, kontúrok nélküli, roppant kiterjedés volt. Először egy összefüggéstelen elemekből, végtelen határok mentén összevarrt szövetcsomónak tűnt, hatalmas, összefüggő bőrlebenyekből összetákolt monstrumnak.(...) Belső erdejének minden rétege cáfolta és átírta a korábbit. Szerveinek dialektikus működése nem tette lehetővé, hogy azokat egymástól függetlenül értelmezzék, márpedig egyben, mindezt egybe látni – erre aligha lett volna lehetőségük.”(415)

Minden felrobban újra

A nyúl éve túlburjánzó mutációinak posztapokaliptikus világa azonban, ahogy korábbi regényvilága is, halálra van ítélve. Jön a regényvégi, thrillereket idéző gyorsaságú, drámai, de nyitva maradó zárlat, ami után a trilógia befejező részében valószínűleg erős hangsúlyt kap majd „a rovarok élete” (Pelevin). Ahogy a könyv közepe táján Jacques (Lacan) előrevetíti: „Szerintem mindenkinek jobb, ha elkezdünk magunkra rovarokként gondolni.” 

Bartók Imre trilógiájának második kötete erősebbre sikerült, mint az első, de talán csak a magyar irodalomban szokatlan radikális műfajkeverés, fúzió és nyelvezetmutáció szisztematikus és következetes eredményei értek be A nyúl évére. A második könyv így utólag átírja, módosítja az első kötet értését, és fokozza annak élvezeti értékét is. Bartók Imre javított egyet a trilógia osztályzatán. További javítást remélhetünk A kecske évétől is, ami után újra kell majd olvasni mind a három kötetet, hogy az olvasatok is szabadon és tovább mutálódjanak.