A Ha nem is egy bomba nő... azoknak nyilván felkelti az érdeklődését, akik tudják, hogy kicsoda M. Nagy Miklós (mi itt beszélgettünk vele). De a könyv nem csak nekik szól, hiszen a hátsó borítón, a szerző bemutatása mellett, azaz hogy évtizedek óta fordít, szerkeszt és kritizál, a kortárs orosz irodalom elkötelezett közvetítője (amott nem írják, de M. Nagy az Európa Könyvkiadó igazgatója is), azt is olvashatjuk, hogy ez egy szerelmesregény, az orosz országhoz, irodalomhoz és nőkhöz.  

Amennyire sokszínű Oroszország, annyi mindenről szól a könyv, és ezt a sok témát száz, pároldalas történetben részletezi a szerző. Ezek nem feltétlenül időrendi sorrendben követik egymást, ami viszont közös bennük, az az őszinteség.

A könyvbemutatón M. Nagy arról beszélt, hogy így is túl sokat írt meg, de nem csupán arról van szó, hogy kifecsegi a saját magával vagy barátaival megesett, őket nem a legjobb színben feltüntető történeteket, hanem arról, hogy mindenről nagyon személyes hangon ír. Ez hol nagyon bátor és letaglózó, hol pedig inkább kényelmetlen, ahogyan például a mindenféle orosz (grúz, örmény, mongol, stb.) nőkről ír, amiatt napokig nem tudtam elválasztani a szerző nevétől azt a két szót, hogy vén kecske. (Amúgy nem olyan vén, 51 éves.)

Na, de talán ez csak az én éretlenségem jele, és az az igazság, hogy nem csak M. Nagy csajozásairól olvashatunk a könyvben - az őszinteség minden másra is érvényes. Érvényes azokra a történetekre, amik arról szólnak, hogy milyen volt a pártra megsértődött, de hithű kommunista apja mellett felnőni, és azokra is, amikben a különböző könyvvásárokon részegedik le a szerző.

Miközben peregnek várpalotai gyermekkor, a gimnazista évek, és a Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Állami Egyetemén töltött korszak, és a felnőtté válás, a családalapítás és további bonyodalmak jelenetei, rengeteg orosz szerzőről mereng M. Nagy, vagy csak általában mesél az oroszokról és az irodalomról. Arról, hogy minden orosz szerelmes Puskinba; arról, hogy mennyi nagy orosz író volt meleg; arról, hogy Szolzsenyicin könyvei a kilencvenes évek elején már csak 2-3000 példányban keltek el, de nem mertek neki szólni.

M. Nagy Miklós az orosz irodalom mellett az amerikai és a spanyol irodalom népszerűsítője is, de a könyvben értelemszerűen az oroszok a leghangsúlyosabbak. Nick Hornby és Bret Easton Ellis neve párszor azért előkerül (mindkettőjüket fordította a szerző), és például az is kiderül, hogy M. Nagy hol szállt ki A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűntért folyó licitháborúban. (Elárulom, 4800 eurónál, mi pedig ezt írtuk Jonas Jonasson könyvéről.)

Mindezeken túl a Ha nem is egy bomba nő... generációs regény is, hiszen nem M. Nagy volt az egyetlen, aki éveket töltött Moszkvában diákként, és az irodalmon túl is sokat beszél az orosz kultúráról, továbba a társadalomról is. Arról, hogy milyen az ottani zene, hogy hogyan esznek-isznak az oroszok, hogy mit gondolnak ugyanarról, mint a magyarok, és számos helyen megjelennek az orosz újgazdagok is - Moszkva a szemünk előtt változik.

A történetek szinte kivétel nélkül izgalmasak és könnyen olvashatóak, akár régi írókról, akár moszkvai lebujokról szólnak, csak a könyv azon szakaszai zavartak, amikben az író arról beszél az olvasónak, hogy most akkor megírja-e a következő sztorit vagy ne, vagy mégis, na jó, majd később, inkább nem, áh, nem is úgy volt. M. Nagy szerkesztőként valószínűleg sokat kihúzna ezekből az elmélkedésekből, ahogy csínján bánna az elbeszélő képzeletbeli barátjával, Armigeróval is. Ő az, aki segít az elbeszélőnek a kitárulkozásban, és terelgeti, hogy merre haladjon a mesélésben.

Viszont annyira mégsem bosszantó a dolog, hiszen a vicces, izgalmas, vagy éppen szomorú történetek a főszereplők, a könyv pedig teljesíti azt, amit a borítón ígér: “úgy mesél az orosz irodalomról, hogy azok is kedvet kaphatnak hozzá, akik eddig semit nem olvastak a mai oroszoktól”.