A norvég irodalom pillanatnyilag legnagyobb sztárja Karl Ove Knausgård. Min Kampf című önéletrajzi regénysorozata már ötszázezer eladott példánynál tart, ami Norvégiában azt jelenti, hogy minden tizedik ember olvasta. A címében is provokatív sorozatban (Németországban érthető módon kerülték a Mein Kampf cím használatát, angol kiadásban pedig a My Struggle címet kapta) az író részletesen és felkavaró hangon számol be az életéről, például apjával folytatott küzdelméről és házasságának alakulásáról. A sorozat népszerűsége emellett azzal is magyarázható, hogy mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki benne van valamelyik történetben.

Evan Hughes, a New Republic újságírója Knausgård sikerét kutatva érkezett Norvégiába, de végül nemcsak egy nagyon hosszú portrét írt róla (ez pedig a Guardian hosszú cikke az íróról), hanem arról is beszámolt, hogy mi vezetett a norvégiai irodalom idillikus helyzetének a kialakulásához.

Az Északi-tengerből kitermelt olajnak köszönhetően Norvégia a világ egyik leggazdagabb országa, mindenkinek van pénze az amúgy elég drága könyvekre.

Az összes állami állami egyetem tandíjmentes.

A CIA World Factbook szerint az ötmilliós ország lakosságának 15 év feletti részében az írni-olvasni tudók aránya 100%.

Az olajvagyonnal kombinált skandináv jóléti modell lehetővé teszi a kultúra tartós és jelentős állami támogatását. A New Republic cikkében példaként a Norvég Nemzeti Könyvtár szerepel. Az intézmény 2006-ban kezdődött digitalizálási programjában minden Norvégiában megjelent kötetet bedigitalizál (kb. 20-30 év van még hátra a munkából), és mindent ingyenesen hozzáférhetővé tesz. Még a jogvédettség alatt álló szövegeket is, ezeket nem lehet letölteni, csak olvasni (erről itt lehet bővebben olvasni).

A Norvég Művészeti Tanács minden norvég könyvből 1000, illetve gyerekkönyv esetén 1550 példányt vásárol, és szétteríti ezeket az ország közkönyvtáraiban. Így sok kis kiadó életben maradását biztosítják, az íróknak pedig az ezer példány után egyből befolyó jogdíj miatt könnyebb karriert építeni.

A könyvek áfamentesek az országban és az írókat (és minden egyéb művészt) nagylelkű adományokkal és ösztöndíjrendszerrel segítik, van, aki garantált havi jövedelmet kap. Ezzel is az ország saját irodalmát támogatják, ami különösen fontos, ha a nyelvet csak kevesen beszélik. (A támogatásokról itt egy angolul olvasható lista.)

Az országban kötött a könyvek ára és tiltják az idő előtti leértékelést, tehát nem fordulhat elő, hogy egy bestsellert már a megjelenést megelőző napokban is leértékelve lehet megvásárolni. A norvég könyvkereskedők így védelmet élveznek az olyan cégekkel szemben, mint az Amazon, a bestsellerek eladásából származó bevételből pedig fenntartható a sokszínű kínálat.

A könyvesboltláncok norvég kiadóvállalatok tulajdonában vannak. A piacra már az olyan óriások is próbálkoznak betörni, mint a Penguin Random House, de a külső törekvések egyelőre kudarcba fulladtak.

Hughes cikkében szóba kerülnek olyan aspektusok is, amik némileg árnyalják a norvég irodalom helyzetének megítélését. Például amiért kevesen beszélik a nyelvet, a norvég irodalom nehezen tud nemzetközileg érvényesülni, főleg Amerikában hiányos a kiadott címek listája. A kis ország hatása visszafele is érvényesül, számos nyelv irodalmát csak szórványosan fordítják norvégra. Angolul szinte mindenki beszél Norvégiában, de azért ez akkor is leszűkíti az olvasók lehetőségeit.

Ettől még persze bátran kijelenthetjük, hogy írónak lenni kellemes dolog Norvégiában.

A kép a 2012-es Norsk Litteraturefestival plakátjának egy részlete.