Ahogy már többször szétkürtöltük, most ősszel jelenik meg magyarul Murakami Haruki 1Q84 című új könyvének első két kötete, egészen pontosan október 25-én, egy hét múlva. A könyvből most kaphatsz egy kis ízelítőt nálunk még a megjelenés előtt: a Tovább gombra kattintva elolvashatod a regény első tizenöt oldalát!

Murakami persze megint pillanatok alatt sejtelmes hangulatot teremt egy érthetetlen aforizmákkal dobálózó különös taxisofőr és egy gyanús közlekedési dugó segítségével. Bemutatkozik Zöldbab kisasszony, akinek néha ijesztően eltorzul az arca, és aki miniszoknyáját felkapva indul el a misztikus tűzlépcsőn, hogy kiderítse, tényleg csak egy valóság létezik-e. A regény egy fiatal nő és egy férfi történetét követi nyomon felváltva az egymást követő fejezetekben, az első fejezet a lányt mutatja be.

Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a Harry Potter-lázhoz hasonló hajcihővel várják a könyv megjelenését. Londonban a nagyobb könyvesboltok nyitva tartottak hétfő éjjel, hogy a vásárlók minél hamarabb hozzájuthassanak a nyomdából frissen érkező példányokhoz. A brit kiadó, a Knopf már nyomja is a második kiadást a könyvekből, mert az első fogyóban. Amerikában csak október 25-én fog megjelenni a könyv - akárcsak nálunk, Magyarországon -, de itt is országszerte éjszakai nyitvatartást terveznek a jelentősebb könyváruházak. Magyarországon nem lesz ilyen, de mi már nagyon várjuk a könyvet, ami az első tizenöt oldal alapján igazi, hamisítatlan Murakami-regénynek ígérkezik.

Murakami Haruki: Ezerkülöncszáznyolcvannégy (regény)

„Ez a világ látszatvilág,

mindenestül csak kitalált,

bízzál bennem, nem csallak meg,

s minden valóra vált…”

 

„Ez csak egy papírhold.”

(E. Y. Harburg, Harold Arlen)

 

1 . f e j e z e t

A o m a m e

 

Nehogy azután a látszat becsapjon…

Klasszikus zene szólt a taxiban, az FM adón. Janáčektől a Sinfonietta. Senki sem állítja, hogy az efféle muzsika hallgatására éppen egy dugóban araszoló taxi lenne a legalkalmasabb. A gépkocsivezető sem tanúsított iránta különösebb érdeklődést. A középkorú sofőr inkább tapasztalt halászra emlékeztetett, amint hajója orráról éppen a baljós áramlatokat fürkészi. Szemmel tartotta az előtte egyfolytában álló kocsisort, de nem szólt egy szót sem. Aomame belesüppedt a hátsó ülésbe, könnyedén, lehunyt szemmel hallgatta a zenét.

A nő – miközben felhangzottak Janáček művének kezdő taktusai – arra gondolt, hogy ugyan hányan vannak ezen a világon, akik csupán ennyiből is képesek felismerni a Sinfoniettát? Valószínűleg vagy nagyon kevesen lehetnek, vagy úgyszólván senki. Ki tudja, miért, neki valahogy mégis sikerült rájönnie.

A rövid szimfóniát Janáček 1926-ban szerezte. Annak idején a bevezető téma fanfárszólója eredetileg egy sportesemény megnyitójára készült.

Aomame megpróbálta elképzelni, hogy vajon milyen lehetett akkoriban, az első világháború után Csehszlovákia. Az emberek végre felszabadultak a hosszan tartó Habsburg-uralom alól, itták a pilzenit a kávéházakban, józan és hideg géppuskák gyártásával foglalkoztak, kóstolgatták a kérészéletű békét, mely Közép-Európára köszöntött.

Két éve volt már annak, hogy teljes ismeretlenségben elhunyt Franz Kafka. Ekkor még senki sem sejti azt a szörnyűséget, hogy nemsokára előkerül valahonnét Hitler, hogy ezt a helyes kis országot jóízűen bekebelezze. Aomame úgy vélte, hogy az emberek számára a történelem legfontosabb tanulsága az, hogy az egyik pillanatban senki sem tudja még, hogy mit hoz a következő. A nő a zene hallatán elképzelte, amint a szabadon szárnyaló szél Bohémia mezein kószál – eltűnődött a történelem folyásán.

Hogyan is történhetett az Japánban, hogy miután 1926-ban elhunyt Taisó császár, beköszöntött az új korszak, a Sóva, ami lassan – egy rövid modernista, demokrata közjáték után – teret engedett a fasizálódásnak…

A történelem a sport mellett mindig is Aomame egyik kedvence volt. A regények nem annyira, de bármit elolvasott, aminek köze volt a történelemhez. Azt találta a legvonzóbbnak, hogy minden, ami lényeges, pontos időpontokhoz és helyszínekhez kötődik. A japán számítású évszámok megjegyzése sem okozott különösebb nehézséget számára. Nem válogatás nélkül magolta be ezeket, hanem a hozzájuk fűződő összefüggések felismerése során az évszámok maguktól előjöttek. Általános és középiskolában is, kivétel nélkül mindig ő érte el a vizsgákon a legtöbb pontot. Mindig csodálkozott, mikor látta, hogy valakinek nehezére esett az évszámok megjegyzése. Vajon miért nem megy nekik egy ilyen egyszerű dolog?

„Aomame”. A nőt tényleg így hívták. Az apai nagyapja Fukusima megyéből származott, és abban a kis hegyi faluban vagy városkában valóban jó néhányan viselték ezt a különös nevet. Aomame azonban sohasem járt ott. Apja már lánya születése előtt szakított a szülői házzal. Anyja is megtagadta saját szüleit. Így Aomame egyszer sem találkozhatott a nagyszüleivel. Habár nem sűrűn járta a vidéket, de ha véletlenül erre mégis sor került, szokása szerint a hotel telefonkönyvében mindig utánanézett: akad-e ott valaki, akit ugyanúgy hívnak, mint őt. Ám eddig bármilyen nagyvárosban vagy településen fordult meg, soha nem talált senkit, aki az Aomame nevet viselte volna. Ilyenkor úgy érezte magát, mint számkivetetten hánykolódó hajótörött a végtelen tengeren.

Elég nyűgös volt bemutatkoznia. Amint kiejtette a nevét, partnere pofákat vágott, de volt, aki arra gyanakodott, hogy félreérthetett valamit.

– Aomame kisasszony?

– Igen, úgy, mint a zöldbab: Aomame.

Mikor vállalatnál állt alkalmazásban, mindig kellett nála névjegynek lennie, de azzal is csak a baj volt. Akinek átnyújtotta, az először egy ideig nem akart hinni a szemének, mint aki valami félresikerült beugrató levelet kapott kézhez.

Ha az Aomame nevet telefonba kellett bemondani, a vonal másik végéről olykor elfojtott kuncogás hallatszott. Ha orvosi váróteremben vagy a hivatalban szólították, mindenki felkapta a fejét, hogy megnézze, ki az, akit zöldbabnak hívnak, miféle szerzet szaladgál ezzel a különös névvel.

Néha előfordult, hogy tévedésből Szójabab kisasszonynak szólították. Előfordult, hogy Fuszulyka lett belőle. Ilyenkor helyesbítenie kellett:

– Nem, nem szója, hanem zöldbab. Igaz, hogy kicsit hasonlítanak egymáshoz…

Ilyenkor a másik kínosan heherészve bocsánatot kért:

– Elnézést, de tényleg olyan ritka neve van.

Életének harminc éve alatt ugyan hányszor volt kénytelen elviselni ugyanazokat a megjegyzéseket, megannyi faragatlan tréfálkozást? Valószínű, ha nem ezzel a névvel születek – mondogatta magában –, egészen másképp alakul az életem. Például ha Szatónak, Tanakának vagy Szuzukinak hívnak, talán valamivel nyugodtabban élhettem volna, talán kicsit elnézőbben tekinthetnék erre a világra. Vagy ki tudja…

Aomame szemét lehunyva figyelte a zenét. Magába fogadta a fúvósok visszhangzó harmóniáját. Viszont feltűnt neki valami. Egy taxiba épített rádióhoz képest a hangzás túlságosan gazdagnak tűnt. Annak ellenére, hogy a zene halkan szólt, a hangok tiszták, az összhatás jól kivehető. A nő kinyitotta szemét, előredőlt, és a műszerfalba ágyazott autórádióra nézett. A koromfekete készülék elegáns gőgöt árasztott magából. A gyártó nevét ugyan nem tudta leolvasni, de ránézésre meg lehetett állapítani, hogy nem egy olcsó darab. Rengeteg gomb volt rajta, a zöld számok előkelően világítottak a panelen. Kétségtelenül felső kategóriás. Egy átlagos taxitársaság sosem látja el autóit efféle luxusberendezéssel.

Aomame ismét körülnézett odabent. Mióta beszállt, végig gondolataiba merült, ezért fel sem tűnt neki, hogy végül is nem egy hétköznapi taxiban ül. Drága kárpitok, az ülések is kifejezetten kényelmesek. És mindenekelőtt milyen csendes idebenn! A hangszigetelés tökéletesnek tűnik, a külső zajok szinte egyáltalán nem hallatszanak. Tisztára, mint egy hangszigetelt stúdió! Talán nem céges, hanem magántaxi. Van, aki nem sajnálja a pénzt a kocsijára. Aomame körbepillantva keresgélte a taxi regisztrációs kártyáját, de nem találta. Valamiért mégsem tűnt engedély nélküli, illegális taxisnak. A szokásos taxióra a helyén volt, 2150 jent mutatott. Ellenben a sofőr nevét továbbra sem találta sehol.

– Jó kocsi. Egészen csendes… – szólította meg Aomame a sofőr hátát. – Milyen márka?

– Toyota Crown Royal Saloon – hangzott a kurta válasz.

– Jól szól a zene.

– A csendes járása miatt esett rá a választásom. Hangszigetelésbena Toyota világelső…

Aomame bólintott, majd ismét belesüppedt ülésébe. Volt valami zavaró a sofőr beszédmódjában. Mintha kimaradt volna valami a mondókájából. Mondjuk: „a Toyota hangszigetelésére nincs panasz, viszont…” vagy valami ehhez hasonló. A mondat végén ott maradt a kisördög. A kínos csend úgy lebegett a kocsi szűk belső terében, mint egy képzeletbeli felhőcske. Ez Aomamét hirtelen nyugtalanítani kezdte.

– Tényleg csendes – szólalt meg, hogy elkergesse a felhőt. –Úgy látszik, a lejátszó is egészen csúcsminőség.

– Vásárláskor figyelni kell az ilyesmire – mondta a sofőr úgy, mintha egy nyugalmazott vezérkari tiszt az elmúlt idők csatájáról beszélne. – Ha már ilyen sok időt töltök autóban, mindenképp jó hangminőséget akartam, ugye…

Aomame megint várta a mondat folytatását. Elmaradt. Ismét lehunyta szemét, és a zenére figyelt. Arról semmit sem tudott, hogy Janáček vajon milyen ember lehetett. Valószínűleg a cseh zeneszerző álmában sem gondolta volna, hogy Tokióban, az 1984. esztendőben, ezen a szörnyűségesen bedugult gyorsforgalmi úton valaki egy Toyota Crown Royal Saloon csendjében üldögélve éppen az ő zenéjét fogja hallgatni.

– Vajon honnan vettem, hogy ez Janáček Sinfoniettája? – kérdezte magában Aomame, mert furcsállotta a dolgot. – Még azt is rögtön tudtam, hogy éppen 1926-ból való…

Ugyanis nem rajongott különösebben a klasszikus zenéért. Arra sem emlékezett, hogy valami emléke fűzte volna Janáček darabjához, mégis abban a pillanatban, amikor meghallotta a kezdőtéma első hangját, reflexszerűen megrohanták a zenéről szóló különféle gondolatok. Ahogyan a nyitott ablakon át egy madárraj berepül a szobába. A zene valami fura, kificamodott érzést idézett elő a nőben, ami azért nem volt fájdalmas vagy kellemetlen. Viszont lassanként valósággal egész testét, minden porcikáját szorongatni kezdte. Aomame nem értette a dolgot.

Mitől lett ilyen sejtelmes ez a Sinfonietta? – gondolta magában, miközben akaratlanul kibukott a száján a zeneszerző neve. Amint elhangzott, már bánta is.

– Tessék? – kérdezte a gépkocsivezető.

– Mondom, Janáček. Ennek a darabnak a szerzője.

– Nem is tudtam.

– Cseh komponista.

– Nahát… – jegyezte meg elismerően a sofőr.

– Magántaxi? – kérdezte Aomame, hogy témát váltson.

– Igen – felelte a sofőr, majd egy rövid szünet után folytatta: – Saját vállalkozás. Ez már a második kocsim.

– Nagyon kényelmes.

– Köszönöm. Egyébként, hölgyem… – szólt a taxis, hátrapillantva utasára. – Ugye nagyon siet?

– Sibujában van találkozóm. Ezért kértem, hogy menjünk fel a városi gyorsforgalmi útra.

– Hányra kell ott lennie?

– Fél ötre – mondta Aomame.

– Most háromnegyed négy van. Ha ez így megy, abból már nem lesz semmi.

– Ennyire komoly a helyzet?

– Baleset történhetett valahol előttünk. Ez nem a szokásos torlódás. Egy ideje tapodtat sem haladunk előre. Katasztrofális dugóba zárva rostokoltak. Ilyenkor a taxisofőrök általában a közlekedési infót hallgatják, hogy tájékozódjanak.

– Honnan tudja, ha nem is hallgatja a híradást? – kétkedett Aomame.

– Az sem ér sokat – felelte a taxis egykedvűen. – Többnyire a fele sem igaz. Az autópálya fenntartója csak annyit közöl, amennyi neki tetszik. Csak abból tudhatom, hogy valójában mi folyik itt, ha szemmel tartom a helyzetet és magam vonom le belőle a tanulságot.

– Akkor maga szerint nem keveredünk ki innen egyhamar?

– Most úgy látszik, nem fog menni – bólintott csendesen a taxis.

– Ezt az egyet garantálhatom. Ha egyszer ez itt beáll, pokollá válik a gyorsforgalmi. Fontos találkozó?

Aomame elgondolkozott.

– Igen, eléggé. Egy ügyfelemmel.

– Elég baj. Szörnyen sajnálom, de valószínűleg nem fog odaérni idejében.

A sofőr, hogy lazítson, jobbra-balra tekergette a nyakát. Tarkóján a ráncok úgy rángatóztak, mint egy őshüllőnek. Aomame a nyakat figyelve, a táskája mélyén lapuló kifent tűre gondolt. Tenyere kissé megizzadt tőle.

– Most azután mitévő legyek?

– A következő lejáratig nincs mit tenni. Magasúton vagyunk, sajnos itt nem lehet kiszállni, mint lent az utcán, hogy a legközelebbi megállónál felszállhasson egy villamosra.

– És a következő kijárat?

– Ikedzsiri, de besötétedik, mire odaérünk.

Aomame elképzelte magát napnyugtáig taxiba szorulva.

Továbbra is szólt Janáček zenéje. A vonóskar hangfogóval játszott, és lecsendesítette a nőben az előbbi feszélyezett izgatottságot. Sehogy sem értette a dolgot. Hogy lehet ez?

Aomame Kinutánál szállt be a taxiba, és Jógánál a városiról átkanyarodtak a 3. sz. gyorsforgalmi útra. Eleinte minden simán ment, de azután valahol Szangendzsaja előtt megakadt a forgalom, és nemsokára még araszolva sem tudtak előrejutni. Az ellenkező irányban bezzeg nem volt fennakadás, a forgalom folyamatosan haladt. Csak Tokió központja felé volt ilyen tragikus a helyzet. A dugó délután három után nem jellemző a hármas úton. Aomame éppen ezért szólt a sofőrnek, hogy arra menjenek.

– A gyorsforgalmin nincs külön tarifa – mondta a férfi a tükörbe nézve. – A viteldíj miatt ezért ne aggódjon. Tényleg nagy baj, ha elkésik a találkozóról?

– Persze, hogy baj, de mit lehet tenni?

A taxis a tükörből hátrapillantott. Sötét napszemüveget viselt, melynek üvege tükröződött, Aomame nem láthatta a férfi szemét.

– Az igazat megvallva: azt éppen nem mondhatnám, hogy egyáltalán nincs rá mód. Egy kicsit körülményes, de ha minden kötél szakad, le tud jutni az utcákra, és onnan villamossal eljut Sibujáig.

– Ha minden kötél szakad?

– Nem mondhatnám, hogy publikus lenne a dolog, de…

Aomame nem szólt, csak szemét összehúzva várta a folytatást.

– Figyeljen! Látja ott előttünk azt a helyet, ahová be tud állni egy kocsi? – a sofőr ujjával előremutatott. – Ahol az a nagy Esso-reklám áll.

Aomame a jelzett irányban meglátta a két sáv mellett bal oldalon a defektes autóknak fenntartott helyet. Mivel a gyorsforgalmin nincs parkolósáv, ezért helyenként ilyen szükségmegállókat létesítenek. Van ott egy sárga doboz, benne segélyhívó telefonnal, hogy tudják értesíteni az útkezelőt. Akkor éppen egyetlen autó sem állt ott. A szemben lévő sáv mellett, a saroknál a háztetőn az Esso olajvállalat hatalmas reklámtáblája. Vigyorgó tigris, kezében a benzintöltő-pisztolyos tömlővel.

– Tulajdonképpen lenne ott egy lépcső, azon le lehet ereszkedni innen az utca szintjéig. Azért, hogy a sofőrök tűzvész vagy nagyobb földrengés esetén autójukat hátrahagyva kijuthassanak innen. Egyébként a karbantartók használják. Ha azon a lépcsőn lejut, a közelben mindjárt ott lesz az állomás. Pillanatok alatt Sibujára ér.

– Nem is tudtam, hogy a gyorsforgalmin is van vészkijárat –csodálkozott Aomame.

– Nem nagyon tudnak róla.

– Nem lesz abból baj, ha csak úgy használom a lépcsőt, pedig nincs is vészhelyzet?

A taxis nem válaszolt azonnal.

– Ki tudja? Biztos vannak rá részletes szabályok, de én nem ismerem őket. Viszont ha itt valaki lemegy a lépcsőn, tulajdonképpen senkinek sem okoz kellemetlenséget – és ki figyel oda? Többnyire nem áll minden lépcsőnél az útkezelőség embere. Rengeteg alkalmazottjuk van, de híresek arról, hogy igazából csak kevesen dolgoznak.

– Milyen az a lépcső?

– Tűzlépcsőre hasonlít. Amilyen a régi házak hátsó falán van. Nem vészes, vagy három emelet, le lehet rajta lépkedni. A kijáratnál van kerítés, de nem túl magas, ha nekirugaszkodik az ember, át tud mászni rajta.

– Maga már használta azt a lépcsőt?

A sofőr válasz nélkül hagyta, csak somolygott a visszapillantó tükörben, azt meg akárhogy is lehetett érteni.

– A kedves utas tegyen úgy, ahogy jónak látja – mondta a sofőr, miközben ujjaival könnyedén ütögette a ritmust a kormánykeréken. – Nekem azután mindegy. Ha itt marad, kényelemben hallgatja ezt a jó zenét, de haladni nem fogunk. Arra vagyunk kárhoztatva, hogy itt üljünk ölbe tett kézzel. Viszont, ha annyira sürgős, nincs más hátra, ott a vészkijárat.

Aomame a karórájára nézett, majd felemelte a tekintetét és körbepillantott a körülöttük álló autókra. Jobbra egy fehér porral belepett fekete Mitsubishi Pajero, az utasülésen fiatal fickó unottan dohányzott a nyitott ablakban. Haja hosszú, bőre napbarnított, bordó széldzsekit viselt. A csomagtérben egymásra dobálva néhány mocskos és kopott szörfdeszka. A Pajero előtt egy szürke Saab 900-as. Sötét ablakai teljesen felhúzva, kívülről nem lehetett látni, miféle emberek ülhetnek benne. Az autó tükörfényes, közelről bárki meglátná magát benne.

A taxi előtt egy horpadt lökhárítójú, nerimai rendszámú piros Suzuki Alto. Fiatal anyuka fogja a kormányt. A kisgyerek unalmában ide-oda járkál az üléseken. Az anyja csüggedten figyeli, mit művel. Szavait az üvegen keresztül is le lehet olvasni szájáról. A látvány semmiben sem különbözött a tíz perccel azelőttitől. Ezalatt tíz métert sem haladtak.

Aomame egy pillanatra elgondolkodott. Fontossági sorrendben sorba vette teendőit. Nem kellett sok idő a döntéshez. Még Janáček zenéje is éppen akkor ért az utolsó taktusokhoz.

A nő előkereste retiküljéből kis Ray-Ban napszemüvegét, és feltette. Pénztárcájából három ezerjenest adott a sofőrnek.

– Kiszállok. Semmiképp sem késhetek el.

A taxis hátrafordult, elvette a pénzt.

– Számlát írjak?

– Nem kell. A visszajáró is maradhat.

– Köszönöm – mondta a sofőr. – Erősnek tűnik a szél, nehogy megcsússzon!

– Majd vigyázok – válaszolta Aomame.

– Hát akkor… – szólt a sofőr a visszapillantó tükörbe nézve. –Tegye meg nekem, hogy megjegyez valamit: valójában minden más, mint aminek látszik.

„Minden más, mint aminek látszik”, ismételte magában Aomame, majd kérdően felemelte a szemöldökét.

– Mégis mit akar ezzel mondani?

A sofőr gondosan keresgélte a szavakat.

– Vagyis, igazság szerint most olyat tesz, ami szokványosnak éppen nem mondható, ugye? Normális ember fényes nappal nem mászkál a városi gyorsforgalmi út vészlépcsőjén. Különösen szokatlan, ha ezt egy nő teszi.

– Ez igaz – ismerte el Aomame.

– És ha ilyen különleges dolgokat művel, a hétköznapiak – hogy is mondjam – talán egy cseppet másnak fognak látszani, mint egyébként. Magam is megtapasztaltam ezt. De a látszat nehogy megtévessze ám! Rendszerint csak egy valóság létezik.


Aomame elgondolkodott a sofőr különös szavain. Közben Janáček darabja véget ért, és a közönség azon nyomban tapsviharban tört ki. Valami koncertfelvétel lehetett. Hosszú, lelkes ünneplés következett. Néha hallható volt egy-egy „bravó” is. Aomame lelki szemei előtt megjelent a karmester, amint mosolyogva hajlong az állva tapsoló közönség felé. Majd felemeli fejét, magasról lenyúl a koncertmesterhez, hogy kezet rázzon vele, azután a hátrább ülő zenészeknek integet elismerően, végül ismét szembefordul a közönséggel, mélyen meghajlik. A taps egy idő után felismerhetetlenné válik. Olyan érzést kelt, mint mikor a Marson végtelen homokvihar dühöng.

– Mindig csakis egyetlen valóság létezik – ismételte lassan a sofőr, mintha egy szöveg fontos mondatát hangsúlyozná.

– Természetesen – felelte Aomame. Úgy van. Egy test időben és térben csak egy helyen létezhet. Einstein bebizonyította. A tények mindig is ilyen józan és maguknak való dolgok.

Aomame a zenegépre mutatott.

– Igazán jól szólt.

A taxis bólintott és megkérdezte:

– Hogy is hívják a zeneszerzőt?

– Janáček.

– Janáček – ismételte a sofőr, mintha csak valami fontos jelszót próbálna megjegyezni magának. Aztán meghúzta az automata nyitót, és a hátsó ajtó kinyílt.

– Csak óvatosan! Örülnék, ha a megbeszélt időre odaérne.

A nő fogta jókora bőrtáskáját, és kiszállt a kocsiból. Odabent a rádióból még ekkor is hallatszott a véget érni nem akaró tapsvihar.

Aomame elővigyázatosan lépkedve az út szélén, elindult a kb. tíz méterre lévő vészleálló felé. A túlsó sávban elhúzott egy kamion, az út imbolygott a nő magas sarkú cipője alatt. Nem is, a rezgések valósággal hullámverésre emlékeztettek. Úgy himbálódzott a magas út, mintha Aomame egy viharos tengeren hánykolódó anyahajó fedélzetén járkált volna. A piros Suzuki Altóból a mama mellett ülő kislány kidugta fejét az ablakon, és tátott szájjal figyelte Aomamét. Majd anyjához fordult, és nyaggatni kezdte.

– Anyu! Anyu, mit csinál az a néni? Hová megy? Én is ki akarok szállni! Anyu, én is ki akarok szállni! Na, anyu! – követelőzött, kiabált.

Az anya némán a fejét rázta és futólag rosszalló pillantást vetett Aomaméra. A kislányon kívül senki sem szólt rá, más észrevétel nem volt. A többi sofőr csak szívta a cigarettáját, némelyik összehúzta a szemöldökét, mintha a szeme káprázna, úgy követte tekintetével, ahogy a nő céltudatosan haladt előre az autók sora és az oldalfal között. Úgy tűnt, egy ideig nem tudták mire vélni a dolgot. Jó, a kocsisor meg sem mozdul, de akkor sem mindennapos látvány, hogy valaki a gyorsforgalmin sétál, még ha nem is gurulnak, hanem állnak az autók. Eltelt egy kis idő, mire felfogták a látványt a maga valóságában. Egy fiatal miniszoknyás nő, tűsarkú cipőben a sztrádán, ez nem semmi.

Aomame előreszegzett állal, egyenesen, határozott léptekkel tört előre, magán érezve a figyelő tekinteteket. Gesztenyeszín Charles Jourdan cipőjének sarka szárazon kopogott, a léghuzat belekapott kabátjába. Már április első napjaiban jártak, de a szél még mindig hidegnek és könyörtelennek tűnt. Bézs színű tavaszi kabátot vett fel a vékony, zöld Junko Shimada gyapjúkosztüm fölé, oldalán lógott a fekete bőrtáska. Vállig érő haja szépen levágva, jól ápolt külsőt kölcsönzött neki. Nem volt rajta semmi kivetnivaló. Magasság: 168 centiméter, súlyfölösleg egy grammnyi sem, izmok: szépen kidolgozottak, de a kabáton keresztül ez nem szembetűnő.

Ha valaki a nő arcát szemből alaposan szemügyre veszi, rájöhet, hogy a fülei jócskán különböznek egymástól. A bal jóval nagyobb és kissé formátlanabb is a jobbiknál, de ugyan ki veszi azt észre, hiszen a füleket rendszerint úgyis elrejti a haj. Összezárt, keskeny ajkak, a száj vízszintes egyenes, jelzi, hogy tulajdonosa csak úgy, egykönnyen nem barátkozik bárkivel. Emellett szól a finom vonalú kis orr, az enyhén kiálló járomcsontok, az arc szélessége és a szemöldök határozott íve is. Mégis, egészében véve a nő arca jól formált, kissé tojásdad. Ízlése válogatja, de akár szépnek is mondható. Gond csak az arcjáték igénytelenségével lehet. A szorosra zárt száj jószerivel csak igen indokolt esetben derül mosolyra. A szemek olyan lankadatlan, hideg figyelemmel kísérik a jelenségeket, mint matrózok az árbockosárból. Ezért azután a nő elsőre nem tett igazán kellemes benyomást az emberekre, akiknek többségét nem a mozdulatlan arckifejezés jó vagy gonosz mivolta ragadja meg, inkább az arcjáték mozgalmassága, az arckifejezések gazdagsága.

Aomame arcával a legtöbb ember nem tud mit kezdeni. Ha valaki már egyszer levette róla a szemét, nem tudja leírni, hogy milyen volt. Pedig igazán egyéni vonásai vannak, ám azok egyenként valahogy nem maradnak meg az emlékezetben. Ebben az értelemben Aomame hasonlít az olyan rovarokhoz, amelyek bámulatosan tudják alkalmazni a mimikrit. Ő is mindenekelőtt arra törekszik, hogy alkalmazkodjék a háttér színeihez, kerülje a feltűnést, és figyel arra, hogy ne lehessen egykönnyen megjegyezni őt. Gyermekkorától fogva így védte meg önmagát.

Viszont előfordult, hogy alkalomadtán ez a hűvös arckifejezés tragikus hirtelenséggel furcsa fintorba váltott át, az arcizmok önálló életet élve ide-oda rángatóztak, a keletkező torzulások a végletekig felerősödtek, itt-ott mély ráncok húzódtak, hirtelen a szemek mélyen besüppedtek a szemgödrökbe, az orr és a száj robbanásszerűen eltorzult, az ajkak felhúzódtak, és látni engedték Aomame nagy, fehér fogait. Egészen más ember lett belőle, mint mikor elvágják egy álarc zsinórját és az lehull. Aki látta ezt, elborzadt tőle. Ez a hirtelen torzulás a személytelenségből kiindulva döbbenetes ugrás volt egy lélegzetelállító mélységbe. Ezért Aomame őrizkedett attól, hogy ismeretlenek előtt elengedje magát. Csak akkor grimaszolt így, ha egyedül volt, vagy ha meg akart ijeszteni egy olyan férfit, aki nem tetszett neki.

Mikor a vészleállóhoz ért, Aomame megtorpant és körülnézett, merre találja a lépcsőt. Ott volt mindjárt előtte. Ahogy a taxis mondta, volt ott egy alig derékig érő kerítés, a kapuján lakattal. Feszes miniben kissé körülményes volt átlépni rajta, de akit nem zavar, ha figyelik is, könnyen túlteszi magát rajta. A nő habozás nélkül levette magas sarkú cipőjét és eltette a táskájába, számított rá, hogy a harisnyája szétmegy gyaloglás közben, majd újat vesz, lehet kapni valamelyik üzletben.

Az emberek csak szótlanul bámulták, amint levette cipőjét, kabátját. A háttérzene ezúttal egy visító Michael Jackson-szám, mely a közvetlen közelben álló, fekete Toyota Celica nyitott ablakából szólt. Billie Jean. Aomame úgy érezte magát tőle, mint aki éppen vetkőzőszámot ad elő a színpadon. Sebaj, hadd bámuljanak csak, ha kedvük tartja. Nyilván unatkozhatnak a dugóban rostokolva. Ám – tisztelt publikum – a többit már nem veszem le, üzente gondolatban a nő a bámészkodóknak, érjék be a tűsarkúval meg a kabáttal! Nagy kár, ugye?

A táska hosszú kantárját keresztben átvetette a vállán, nehogy leessen. Visszanézett a vadonatúj, fekete Toyota Crown Royal Saloon taxira, melyben addig üldögélt, a kocsi egészen messze maradt mögötte, a szélvédőt a rajta vakítóan csillogó fények átláthatatlanná tették, de Aomame biztos volt benne, hogy – jóllehet az arcát nem láthatta – a sofőr azért figyeli őt.

…a látszat nehogy megtévessze ám! rendszerint csak egy valóság létezik…

Aomame néhány mély lélegzetvételt követően – a Billie Jean dallamával a fülében – könnyedén túltette magát a vaskerítésen. A miniszoknya deréktájig felcsúszott. Mit bánom én, gondolta, hadd bámuljanak kedvükre! A szoknyámon úgysem

látnak át. Különben pedig éppen szép, karcsú lábaira volt a legbüszkébb. Túl a rácson rendbe hozta a szoknyát, leporolta a tenyerét, és megint felvette a kabátját, és a táska is visszakerült a vállára. Azután visszatolta a napszemüveget az orrnyergére. Előtte a szürkére mázolt csupasz lépcső. Egyszerű, szolgálati, pontosan a célnak megfelelően kialakított vészlejárat. Nem éppen arra készült, hogy feszes miniszoknyába bújt hölgyek sétálgassanak rajta harisnyás lábaikkal fel s alá. Junko Shimada fejében sem fordult meg az ötlet, hogy alkalmi ruhát tervezzen a 3. sz. gyorsforgalmi út vészlejáróján történő jövés-menéshez. Mikor odafenn, az ellenkező irányban elrobogott egy-egy nehéz teherautó, minden himbálózni kezdett, szél süvített a magasút acél tartógerendái között. Viszont a lépcső mégiscsak ott volt, csak most már le kellett menni rajta.

Indulás előtt Aomame még egyszer visszanézett, mint az előadók szokták a végén a hallgatók felé fordulva: „kérdés van?” és végignézett a szakadatlan sorban álló kocsisoron, először balról jobbra, majd visszafelé. A járművek egy fikarcnyival sem jutottak előre azóta sem. Az emberek mozdulatlanságra kárhoztatva, mit tehettek egyebet, kidülledt szemmel bámultak. Nem fért a fejükbe, hogy mit művel ott az a nő… Volt, akinek tetszett, volt, akinek nem, ahogy a kerítés túlsó oldalára átkerült. Nézték, tekintetükben összekeveredett az irigység és gúny, nem tudták, melyik oldalra álljanak, ide-oda ingadoztak, mint a kiegyensúlyozatlan mérleg nyelve. Néma csend lepte el őket. Senki sem jelentkezett, hogy kérdést tegyen fel az előadónak. (Persze, Aomaménak úgysem volt szándékában válaszolni.)

Az emberek csak szótlanul vártak a soha vissza nem térő alkalomra. A nő kissé felszegett állal, ajkába harapva méregette őket sötét szemüvegén át.

– Fogalmatok sincs, ugye, hogy ki vagyok, hová tartok és mit fogok csinálni?! – mondta nekik Aomame anélkül, hogy a szája megmozdult volna. – Ti meg oda vagytok szögezve, és nem tudtok semerre elmozdulni. Se előre, se hátra. Nem úgy, mint én. Nekem halaszthatatlan dolgom van. Elintézendő küldetésem. Ezért haladok előrefelé.

Végezetül be akarta mutatni különleges fintorait, de meggondolta magát. Körülményes lett volna ismét visszarendeznie a vonásait. Nem ért rá akkor efféle hiábavalóságokra.

Hátat fordított hát ennek a népségnek, és óvatosan elindult lefelé a vészkijárat lépcsőin, talpán érezve a fokok hideg, durva tapintását. Az éppen áprilisba hajló idő miatt felélénkült hideg szél felborzolta a haját, ettől előbukkant Aomame szabálytalan formájú bal fülkagylója.

Vége az első fejezetnek.