A szürke ötven árnyalatáról szóló kritikák, ajánlók mindegyike azt feszegeti, hogy vajon mi tette ezt a könyvet olyan népszerűvé, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora eladott példányszámot tudott produkálni. Ezt a kérdést én is nagyon hamar feltettem magamnak olvasás közben, de még a könyv végeztével sem sikerült rájönnöm, hogy mi emelte ezt a regényt a könyvek élvonalába szinte megjelenése pillanatában. Túlságosan elkeserítő válasz lenne, hogyha a regény titka pusztán abban rejlene, hogy szexszel még mindig mindent el lehet adni. Pedig ötszáz oldal, egy hónapnyi történés és körülbelül harminc kimerítő részletességgel bemutatott szexuális aktus után erősen tartja bennem magát ez a feltevés.

E. L. James pedig rendkívül hatékonyan épít erre az örök igazságnak tűnő tézisre, ugyanis könyve gyakorlatilag csak szexből áll. Mikor a két főszereplő, Christian és Anastasia már nem bírják tovább fizikailag, elolvashatunk pár rövid, semmitmondó párbeszédet, leírást vagy fejezeteket Ana hosszú, sokáig haszontalan lelki vívódásaiból.

Aki kicsit is érdeklődik a könyvpiaci újdonságok iránt vagy legalább sokat utazik metrón, már mind sejtheti, hogy a könyv a szex egy valamennyire speciális fajtájáról, a szadomazo szexről szól. Azonban ez a megfogalmazás helytelen, ugyanis a regény szinte semmivel nem visz minket közelebb a műfaj megértéséhez, csak átvesz belőle olyan közismertebb elemeket, amelyek még inkább erősítik a szadomazohoz kapcsolódó sztereotípiákat. Christian valószínűleg tényleg jártas a témában, azonban szűzies Anájának (és vele együtt az olvasónak) nagyon kevés szüremlik át abból, hogy mit is jelent, amikor két ember hosszú, kompromisszumokkal teli folyamat végén a szexualitásnak ezt a fajtáját választja. Téves a könyv üzenete, mely szerint a szadomazo lényege abban áll, hogy az egyik fél saját örömére használja a másikat, majd bekenegeti a másik fél sebeit és megkérdezi, hogy fájt-e. Igaz, Ana kap egy szerződést, amelyben pontról pontra fixálják a követeléseket, engedélyeket, kemény és puha korlátokat, de ezzel vége is szakad a szadomazo felvilágosultabb bemutatására irányuló törekvéseknek, és marad a puszta erőszak és az erőszakkal szerzett öröm korbácsokkal, bandázsokkal és fenekeléssel. Nem tartanám jónak, ha valaki a regényt kézikönyvként használná a saját szexuális határainak megismeréséhez, ugyanis minden oldaláról süt az egyoldalú vágy az uralkodásra és az öncélú erőszak, amely a másik fél alárendelését szolgálja.

Ana élete első kapcsolatában a gyönyörű és gazdag Christian oldalán fejest ugrik a szexualitás medencéjének legmélyebb pontjába, és megkezdi saját vágyainak intenzív felfedezését. Ő maga is meglepődik, amikor egy kiadós fenekelés után ülni sem tud, de mégis izgalommal és örömmel gondol vissza az előző estére, vagy csodálkozik azon, hogy fiatal, független nő létére, hogyan tudja elviselni, hogy egy „irányításmániás zaklató” kövesse minden lépését, tudjon minden dolgáról. Szerencsére Christiannak, aki a saját bevallása szerint is „ötven árnyalatban elcseszett” (bármit is jelentsen ez), nincs nehéz dolga: Ana gyakorlatilag bármit örömmel csinál, legyen szó vitorlázórepülésről, családi összejövetelekről, kikötözésről vagy ostorozásról. Bosszantó olvasni, ahogy Ana újra és újra elveti aggodalmait és örömmel veti alá magát a férfi kényének-kedvének, az érzékenyebb olvasó sikít a női egyenlőség nevében. Amikor azonban a férfi a már említett szerződésben magát, mint Uralkodó felet, Anát pedig Alárendelt félként nevesíti, még ez a lehetetlenül lelkes lányka is megálljt parancsol, és egyezkedésbe kezd saját testi épsége érdekében. Aztán ez a kompromisszumkeresés szépen lassan elhal, a szerződés (egyelőre!) nem kerül aláírásra, de a szelleme már elválaszthatatlanul összekötötte a két fiatalt. Ki tudja, hogy van-e még kiút, ráébred-e Ana arra, hogy nem partneri viszony az, amikor a két félnek csak egyike retteg attól, hogy egy rossz mozdulat vagy keresetlen szó milyen fajtájú és kemény büntetést hoz magával, hiába tenne meg egyébként bármit, hogy kapcsolatuk többről szóljon? Kettejük viszonyát végig uralja egy adok-kapok játék: Ana eltűri Christian különös vágyait, legtöbbször maga is fizikai élvezetet lel az aktusokban, de cserébe végig reménykedik abban, hogy ez csak ideiglenes, egyszer sikerül Christiant „kivezetni a fényre”. „Megteszem neked, Christian, mert szükséged van rá. Nem magamért” - mondja egy helyen.

A szürke ötven árnyalatának elég erőteljes a tartalma ahhoz, hogy a regény formai adottságai lényegtelenné válhassanak. A történet olyan lendületes olvasást követel meg, hogy néha alig érzékelhető az egyszerű nyelvezet, és szemet hunyunk a kisebb-nagyobb következetlenségek vagy az irritálóan buta kifejezések felett. Idővel hozzászokhatunk a sok szent szarhoz, szentséges basszantyúhoz vagy bugyinkóhoz, de attól még ott vannak, és stabilan rögzítik a regényt a ponyvák rétegében. A közhelyes, modoros megfogalmazás és a sablonos szerelmi történet meg sem közelíti a főhősnő által oly nagyon kedvelt klasszikus angol irodalmi regényekét, de sok újat sem tud mondani, hiszen az ilyen kapcsolatok felépítéséről, problematikájáról és lehetséges kimeneteleiről épp elég regény számolt be kezdve A Szépség és a Szörnyeteg című mesétől egészen a nem is régi, hasonlóan sikeres Twilight Sagáig, mellyel egyébként is több ponton párhuzamba állítható ez a történet. A szerelmesek különböző világai, a lány mindennapi élete és a fiú veszélyes természete, az ebből adódó kételyek és konfliktusok, a mindig jó tanácsokkal szolgáló, távol élő anya és a szűkszavú apa, a lány tapasztalatlansága és a fiú fényűző gazdagsága mind eszünkbe idézhetik a vámpírtörténetet és ez a sor még hosszan folytatható lenne. Mindenesetre íróként a téma hálás, hiszen a szál a végtelenségig nyújtható, így nem meglepő, hogy ez a könyv is egy trilógia kezdő kötete. A befejezésben fel is van ütve a folytatás.

A regény egyetlen újszerű vonása, hogy a szexről olyan részletesen számol be, ahogy az ma még mindig ritkaságnak számít, de annyiban maradéktalanul csatlakozik a hagyományokhoz, hogy nem szeret dolgokat a nevükön nevezni. Ezt az apró hiányosságát pedig a mindennapi beszédtől elrugaszkodott idegesítő modorossággal vagy épp áltudományos latinsággal helyettesíti. Így válik a könyv egy újabb Tiffany-regénnyé, amit nem mentegethetünk sem azzal, hogy ismeretterjesztő lenne, sem azzal, hogy bármiben is áttörést hozna, hiszen a történet és az eszköz a régi, csak itt most minden egy kicsit keményebb.

E. L. James: A szürke ötven árnyalata, fordította Tótisz András, Ulpius-ház, 2012, 528 oldal, 3999 Ft