Bret Easton Ellis az egyik legismertebb kortárs amerikai író, regényei világszerte sikeresek, ráadásul magyarul is olvasható mindegyik. A napokban Az eltűnés könyvei címmel jelent meg róla magyar monográfia. Megnéztük, hogy Ellis könyveinek újraolvasására ösztönöz-e a tanulmánykötet, illetve hogy fény derül-e a csuklyás pulcsi rejtélyére.

A nyolcvanas években minimalista prózaíróként indult Ellis könyvről könyvre építette textuális (és intertextuális) birodalmát, amelyben a különböző írott műfajok formai megoldásai (a reklámszövvegektől a horrorig) egy mindent átitató popkulturális kódrendszer részét képezik. Műveit legalább annyira meghatározzák a zenei, filmes vagy a divatra célzó utalások, mint a stílus vagy maga a történet és a karakterek. A regényeiben ábrázolt erőszak és szex miatt is régóta fokozott figyelem kíséri Ellist, akire igazán nem mondhatjuk, hogy elefántcsonttoronyban él: vele indult pályatársaival, például Jay McInerneyvel és Tama Janowitz-cal (így együtt Brat Pack néven emlegették őket) átmulatott éjszakák után már a nyolcvanas években rendre a pletykalapok oldalain kötött ki, ma pedig elég egy-egy jól irányzott Twitter-bejegyzés, és máris akkora hisztériát kelt, mint az Amerikai Psycho megjelenésekor.

Ellis két éve jelentkezett utoljára regénnyel, a Királyi hálószobákat első regénye, a Nullánál is kevesebb folytatásaként írta meg. A visszatérés a kezdetekhez jól behatárolhatóvá teszi az életművet, ez ösztönözte Fodor Pétert és L. Varga Pétert, hogy monográfiát írjanak Ellis munkáiról. A sok legendás mondat és jelenet közül a címadáshoz azt használták, amikor Clay, a Nullánál is kevesebb főhőse Los Angelesben autózva megpillant egy óriásplakátot, amin az áll: „Itt eltűnhetsz”. Afféle mottó ez Ellis műveihez, amelyekben az emberei kapcsolatok elsorvadnak és kiüresednek, a személyiség pedig teljesen feloldódik a mindenható mediatizált világban, és jelzi a szerzők szándékát is, ami az „eltűnés alakzatait” az „olvasás allegóriájaként” értelmezi.

Az eltűnés könyvei megjelenési sorrendben, fejezetenként mutatja be Ellis könyveit: tárgyalja a minimalizmushoz és a posztmodernhez fűződő viszonyukat, a korabeli befogadástörténetet, az irodalmi nyilvánosság szerepét, a kép és a film hatását, a regények között vándorló karaktereket és azt is, ahogy „a személyközi viszonyok megbomlásának messze ható felismerései a műveket tágabb kultúratudományi összefüggésrendszerbe” helyezik. A Nullánál is kevesebb esetében például szóba kerülnek a különbözői olvasási lehetőségek, illetve a poétikai-retorikai megoldások; a regényt öszevetik a szerzők két másik, hasonlóan generációsnak elkönyvelt művel, Jay McInerney Fények, nagyvárosával és Douglas Coupland X Generációjával; kitérnek a kritikákra és a regényt ért hatásokra (Raymond Chandlertől F. Scott Fitzgeraldig); és helyet kapnak a popkulturális vonatkozások (Elvis Costello, MTV, stb.) is, amelyek Claynél a „környezetből való kikülönülést”, valamint az „ahhoz való odatartozás kettőségét” jelzik.

A monográfia elemzései az irodalmi szövegekre helyezik a hangsgúlyt, de nem kerülik ki a filmes adaptációkat sem (a Nullánál is kevesebb, az Amerikai Psycho és A vonzás szabályai értek meg ilyen feldolgozást), már csak azért sem, mert Ellis folyamatosan játszik a film nyelvével is. Persze a forgatókönyvszerűen megírt jelenetek, a filmszerű narrálás is azt jelzi, hogy az emberi kapcsolatok mennyire jelentéktelenné, mesterkéltté, művivé válnak. A megrendezettnek beállított jelenetekkel, hasonmásokkal, képi manipulációval tömött Glamorámában már egészen egyértelmű: a kép uralkodik a test felett, „a manipuláció és konstrukció »varratmentes« kivitelezése pedig az emberi/biológiai érzékek leigázását eredményezi”. Ahogy az „elbeszélő egyszerre alanya és tárgya” az elbeszélésnek, úgy tűnik el a beazonosítható identitás. A személyiségek szétszakadnak, megroncsolódnak, az önmegértés pedig mindig „(techno)mediális feltételekhez kötött”.

A film, a hang, a zene és a szöveg kapcsolata, a szertefoszló egyéniség bemutatása, valamint az önreflexió BEE regényeinek fontos alkotóelemei, és Az eltűnés könyveiben is ezek a vizsgálódás központi tárgyai. Persze sokminden más is szóba kerül, hiszen a szerzőknek elég egy párbeszédrészlet vagy akár csak egy mottó, hogy hosszabb tudományos értekezésbe bonyolódjanak. Tudományos értekezésbe, hiszen ez a munka mégiscsak egyetemi oktatók által írt monográfia. Nem Ellis szenvtelen nyelvén szól hozzánk, és ez talán gondot is okozhat a befogadásban. De ha zavarnak is minket a burjánzó szakkifejezések, könnyen túltehetjük magunkat rajta, és nem is lehet más dolgunk, mint a fentiek mellett számos érdekes, felkínált szempont mentén (például Ellis és a paródia, a szereplők halálhoz fűződő viszonya, vagy az, hogy a borítón is feltűnő Andy Warhol hogyan kapcsoódik az íróhoz) újrakezdeni az Ellis-regények újraolvasását. Ha valamiként nem, fordításkritikaként nem olvasható Az eltűnés könyvei, de azért számos helyen találkozhatunk azzal, hogy az eredeti szöveget hol hangolták finomabbra, mint ahogy azt a fordítást átadja. Sajnálatunkra így az nem került szóba, hogy a kapucnis pulcsi az kapucnis pulcsi, nem csuklyás.

Fodor Péter-L. Varga Péter: Az eltűnés könyvei. Bret Easton Ellis, PRAE.HU, 264 oldal, 2400 Ft