Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Reviczky Gyula mindössze egy pecsétnyomót és pár tégely bajuszfestéket örökölt az apjától! Vagy hogy Örkény István kis híján véget vetett egy kémhistóriának, csak épp pisztoly helyett medvesajt lapult a pisztolytáskájában! Vagy hogy Kisfaludy Károly hadifogsága idején ismerkedett meg a francia költészettel egy művelt polgárlány segítségével! Aki tudta mind a hármat, az leülhet, csillagos ötös, a többiek pedig nyissák ki az Így szerettek ők 2-t és olvassák el benne a vonatkozó fejezeteket. Már ha elhiszik, amit olvasnak. Különösen figyeljenek az utolsó fejezetnél, amelyben Nyáry nem "állítja", de sugallja, hogy Kölcsey homoszexuális volt.

Nyáry Krisztián új könyvében ismét negyven történetet ismerhetünk meg, írók életének olyan fejezeteit, amelyek a legtöbb irodalomfogyasztó számára eddig ismeretlenek voltak. A kötet idéz, illusztrál, mesél, a bevett műértelmezés lehetőségeit tágítja. Az alapötlet izgalmas, a kivitelezés azonban nem aratott osztatlan sikert. 

Költőink a szappanhabban

Nyáry Krisztián magának és barátainak kezdte el posztolgatni a számára kifejezetten kedves magyar írók magánéletének részleteit a Facebookra. Aztán a posztok önálló életre keltek, elszaporodtak az üzenőfalakon, hamarosan könyvvé értek, aztán most még egy könyvvé. Az összesen nyolcvan nyomtatásba került történet az írók magánéletének igazából csak egy szeletére koncentrál: a lehető legtágabban értelmezett szerelemre. Lehet beteljesült, beteljesületlen, boldog vagy keserű, sírig tartó vagy kegyetlenül megszakított, versekkel tűzdelt vagy prózába foglalt, elhallgatott vagy kimondott, anyagias vagy lemondó, oltár előtt megerősített vagy bordélyházban elherdált. Ha sikerül a szerelem-eljegyzés-házasság-gyerek-halál tengelyen maradnunk, akkor felsóhajthatunk, hogy “hát igen, ez egy boldog élet volt”, ha becsúszik egy megcsalás, még egy (két, három) házasság, nagy korkülönbség, válás vagy törvénytelen gyerek, akkor belátjuk, hogy nem hiába születtek olyan mély művek ebből és ebből a tollból, volt miből meríteni.

Költőink és íróink mint a legváltozatosabb szappanopera szereplői suhannak el a szemünk előtt. Ők azonban csak egyféleképpen menthetik meg magukat a teljes elbulvárosodástól: a történetek közben idézett szövegeikkel. Egy közbeszúrt versidézet, levélsor vagy naplóbejegyzés nem engedi, hogy a szövegeket olvasva az olvasó megfossza az irodalmi karaktereket attól az állandóságtól, amit egy irodalomkönyv vagy egy tanmenet hozzájuk köt.

Emellett a könyv vizuális megjelenése is a kelleténél sokkal erősebben igyekszik sugározni azt az előkelőséget, kifinomultságot és bájt, amit szeretne elérni, de pusztán a tartalmával nem képes rá – ne mondhassa rá senki, hogy ponyva, és főként, hogy pletykalap: nagyalakú, keménykötésű, borítóba bugyolált, elegáns kötet, klasszikus ornamentikával, esztetizált női testtel és az elmaradhatatlan fekete-fehér, Facebook bejegyzésekhez is használt képekkel.

"Füst lángra lobban"

A könyvbe belelapozva a cukormáz folyik tovább: a növényi ornamentika csak nem szakad meg, az arisztokratikus bíborvörös pedig kifogyhatatlanná válik. A szövegek maguk rövidek, lényegre törőek, bensőségesek, személyesek és persze roppant mód romantikusak. A megemlékezésekből, életrajzokból, naplókból és egyéb helyekről összeállt szövegek alkotója addig tisztogat minden bejegyzést, míg az életrajzot egy (vagy több) szerelem jól fogyasztható történetére nem redukálja.

Ebben a történetben pedig mindenki gondolataival tökéletesen tisztában van, kijelentő módban ír rég halott emberek pontos érzelmeiről, a becenevükön szólítja meg őket és a lepedőjük legkisebb gyűrődésébe is belekukkant. Az élet egyik legátláthatatlanabb viszonyrendszerének megfejtésére vállalkozik, arra, hogy kerek narratívaként szolgálja fel nekünk, hogy két ember hogy viselkedett egymással négyszemközt, melyik levél mit jelentett és így tovább. Elemzése alapjául egy olyan érzékeny területet választ, ahol az esetek többségében csak találgatni lehet a valós történéseket. Holott, ha a könyv célja valóban a szerzőink emberségének megmutatása, akkor számtalan olyan területet is felidézhetne, amelyek iratokkal, feljegyzésekkel, szerződésekkel támaszthatóak alá, mégis izgalmasak és a művek megértését segítik.

Az előbb említett nyelvezet elrugaszkodottsága és modorossága egyébként talán a Füst Milán-történet alatt világlik ki a legjobban. Nem tudom, hogy tudatos szerkesztői döntés volt-e, de a kötetben egyébként is túl gyakran előforduló, túlcsorduló, az érzelmeket a tűzzel rokonító kifejezések egészen új színt kapnak, mikor azt olvassuk, hogy “Füst túlfűtött szerelmes leveleket ír”, vagy “Füst lángra lobban Jaulusz Erzsébet iránt” vagy “az első láng Füst életében”. Akár önreflexív iróniáról, akár véletlen egybeesésről beszélünk, legkésőbb az ennyire furcsán hangzó, kifacsart mondatrészeknél fel kell ismernünk az ilyen erősen stilizált nyelvezet idegenségét.

Tökéletes termék

Az Így szerettek ők mindenesetre egy nagyon mélyen átgondolt és nagyon okos koncepció, tökéletes termék. Míg az első kötetet ölelő szalag tizenhétezer rajongóról számol be, a másodikon a szám már harmincezerre nőtt. A lendület tehát töretlen, Nyáry Krisztián tényleg eltalálta azt a témát, amivel sok ember figyelmét felkelti.

Az első kötetet volt, aki alternatív irodalomkönyvnek nevezte és volt, aki irodalomtörténeti szakmunkának. Ugyanakkor sokan háborogtak a történetek hiteltelenségén, a tények szabad felhasználásán és a szakmai alaposság hiányán. Úgy tűnik, hiába a kezdetektől tartó mentegetőzés, hogy ez a könyv nem több Facebook-posztok színes gyűjteményénél, amelynek egyetlen célja az olvasáshoz való kedvcsinálás, a közönség csak nem akarja elfogadni, hogy ezek a kötetek nem többek annál, mint amit a saját szerzője állít róluk. Szüntelenül követik, ajánlják, terjesztik a bejegyzéseket, legtöbbször a megkérdőjelezés leghalványabb szándéka nélkül. Ez bár tökéletesen passzol Nyáry szándékához (“a következtetések levonását az olvasóra bízom”), megmutatja, hogy milyen hatalmat adott Mark Zuckerberg Nyáry Krisztián kezébe.

Kölcsey és az örök talány

Mert ilyen típusú és mértékű népszerűség felveti a kérdést, hogy nem kellene-e komolyabban venni a dolgot. Nem lett volna-e okosabb, ha Nyáry legalább a második kötet készültekor számba veszi az elsőt ért elismeréseket és bírálatokat, és azokat részben becsatornázza a második esélybe, ha már megadatott? És ha ez nem történt meg, elfogadjuk-e ismét az előszóban megírt mentegetőzését? Hogy ez még mindig nem irodalomtörténeti szakmunka és nem tankönyv. Hogy ezek csak mesék, céljuk az információ szórakoztató átadása. Nincs itt semmi komolyan veendő, csak élveznivaló.

Ahogy Nyáry Krisztián már könyve bevezetőjében megjegyezte, valóban a Kölcsey Ferencről írott fejezet váltotta ki a legnagyobb visszhangot. A fejezet félreérthetetlenül sugallja, hogy Kölcsey Ferenc homoszexuális volt, bár erről egyértelmű kijelentés valóban nem hangzik el benne. Ehhez az alapot főként Kölcsey Ferenc és Szemere Pál barátságnak vizsgálata adja, illetve a Függelék szerint további öt könyv ismeretanyaga. Azt azonban még Nyáry sem állítja, hogy feltevését ebből az öt könyvből olvasta ki, sokkal inkább abból, hogy azok messzire kerülik a témát. Az ismeretbeli lyukat pedig a két férfi levelezésének kifejezéseiből: "szerelmes Palikám" és "forró csókok", illetve Kölcsey Szemere esküvőjének idejére datálható elvonulásával igyekszik befoltozni. Bár a fejezetet így zárja: “a talány örökre fennmarad”, Nyáry számíthatott arra, hogy a tömeg nem a témával kapcsolatos bizonytalanságát fogja felkapni, hanem a bejegyzésből kinyerhető hírértéket. Így Kölcsey szexuális irányultságával megtelt a sajtó, az író pedig hipp-hopp bekerült a magyar LMBT személyek Wikipédia oldalára, ahol azokat a híres magyar alakokat gyűjtik össze, akik "nyilvánosan felvállalták szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat, vagy akiknek szexuális identitása ismert és nem vitatott a történészek által." Hogy az oldal szerkesztői Kölcseyt az előbbi vagy az utóbbi kategóriába sorolják, az nem derül ki.

Persze, vállat vonhatunk és gondolhatunk arra, hogy aki szeret olvasni, azt semmilyen meredek történet nem fogja megakasztani ebben, aki pedig az alapján választana könyvet, hogy ki hogy viselkedett a kapcsolataiban, az meg is érdemli, hogy lemaradjon a pénzherdáló Krúdyról, vagy az italozó Weöresről. De be kell látnunk, hogy senkiről nem fog teljes képet adni a szerelmi életének popos feldolgozása. Ahhoz, hogy a könyv által életre hívandó kontextusunk teljesen legyen, ez kevés. Az Így szerettek ők-sorozat egy fontos lépés lehetne afelé, hogy tágabb képet kaphassunk szerzőinkről, de a szerelmi történetek giccses és üres ragyogása sajnos épp az ellenkezőjét éri el.

Tavalyi interjúnk Nyáry Krisztiánnal itt olvasható.