A Budapest Noir-ciklus után első könyvét jelentette meg 2013 végén Kondor Vilmos. Az író eddigi legnagyobb szabású műve, A másik szárnysegéd feszes cselekményével és pontos korrajzával izgalmas kalandregény, apróbb hibái ellenére is.

A Budapest Noir jó volt, a Bűnös Budapest még jobb, A budapesti kémben azonban Kondornak már érezhetően kevésnek bizonyult a tér, amit a magyar történelem hagyott képzelete számára. Az író alapvetése ugyanis eddigi minden regényében az volt, hogy cselekménye úgy legyen meglepő és fordulatos, hogy közben a magyar történelem egyébként valóban megtörtént és ismert eseményei éppúgy megtörténjenek saját helyükön és idejükben. Az „akár így is lehetett” látszat fenntartása nem volt különösebben nagy feladat, amíg Gordon Zsigmond csak budapesti szélhámosok és eltűnt kábítószer után nyomozott, A budapesti kémben viszont már épp az a fő csattanó (már hogy a szovjetek a hunyók), amit egyébként is tud mindenki, aki egy kicsit is figyelt a gimis történelemórákon. Talán éppen ezért, a Budapest romokban és a Budapest novemberben ismét a hétköznapokba löki vissza Gordon Zsigmondot.

Wertheimer Miklós, A másik szárnysegéd hőse a cselekményszövés szabadsága szempontjából szintén veszélyesen közel matat a történelem nagy eseményeihez (a főhősnek magát a Szent Koronát kell kimenekítenie az országból), de A budapesti kémmel ellenétben itt Kondor tényleg mesterien vezeti a szálakat, így semmit sem érzünk eldöntöttnek, a könyv végig izgalmas marad. A regény mindössze két lényeges ponton állít olyat, ami ellenőrizhetően nem úgy volt, ahogy: Horthynak a könyvben nem egy, hanem két szárnysegédje van, a Zala megyei Budafapuszta környékén pedig nem egy, hanem két fontos kőolajlelőhely található.

Wertheimer Miklós első ránézésre sokban különbözik Gordon Zsigmondtól: forrófejű, mindene a becsülete, és mivel többnyire egyes szám első személyben mesél, sokkal emberibb is. Vannak mániái, odavan az autókért és a filmekért, és vívódásait is közelebbről követhetjük. Ennek tükrében jó választásnak tűnhet, hogy Kondor a főhős nevében ír, és Wertheimernek kétségkívül nagyon sok frappáns gondolata van, viszont a gördülékeny olvasást így időről időre megtörik a Wertheimert üldöző nyilasokról és nácikról szóló fejezetek, ezekben ugyanis Kondor változtatni kénytelen a narráción, és harmadik személyben tovább mesélni. Persze láttunk már ilyet, A nagy utazás is váltott narrációban íródott, ott viszont elkülönültek egymástól a különböző narrációjú fejezetek, A másik szárnysegéd viszont a lineáris cselekményvezetést a narrációs egység elé helyezi, ezért hol első, hol harmadik személyben szólal meg.

Egyebekben Kondor homodiegetikus narrátorként is szépen megtalálja a helyét: ugyan nem szárnyal Füst Milán-i stilisztikai magasságokban, de határozottan jó szöveget ír, a főhős gondolatmenetei jól követhetőek. Egyetlen apróság árnyékolja be mindezt, az, hogy az író a legtöbb wertheimeres fejezetet valami erőltetett csattanóval igyekszik lezárni. Ezek kis dózisban még akár a kor magyar ponyvái esetlenségének megidézésével még szórakoztatóbbá is tehetnék a könyvet, ilyen gyakori előfordulások azonban meglehetősen fárasztó.

A cselekmény persze ezért is kárpótol. Ahogyan Kondor mondja egyik interjújában: „Amikor belebotlottam a korona nyilas puccs utáni történetébe, csak kapkodtam a fejem, hogy ez micsoda sztori. Mindent elolvastam a történtekről, amit lehetett, de már a második könyvnél eldöntöttem, hogy ezt nem lehet nem megírnom. Mert olyan sztorit nem lehet kitalálni, ami a koronával történt. Szövevényes, fordulatos, tele árulással, átveréssel, hősiességgel.” A kész anyagot pedig tényleg mesterien használja fel az író, épp ott nyúl bele, ahol kell, saját, kitalált hőseinek története épp ott lép be a dokumentált történelembe, és hagyja el azt, ahol az izgalom fokozása még nem megy a korhűség rovására.

A főhőst pedig jelleme épp alkalmassá teszi a rábízott feladat elvégzésére, elvégre ki is tudná kalandosabban, szórakoztatóbban és – nem utolsó sorban – valószerűbben kimenekíteni az országból a koronát, mint egy 26 éves, film- és autórajongó, a Szent Korona-tanban a végletekig hívő katona? Ahogyan Kondor mondja: a másik szárnysegéd „nem tököl, csak megy előre, és anélkül cselekszik, hogy a rá leselkedő veszélyekkel foglalkozna.” Csak egy ilyen fickó képes végiggázolni az országon, és túljárni nemcsak a nyilasok, de Hitler rettegett főkommandósa, Otto Skorzeny eszén is.

Igen, Skorzeny is szerepel a regényben, és rajta kívül még számtalan valós alak teszi hitelesebbé a korrajzot, a kormányzó hivatalának tagjai mellett találkozhatunk Vér Tibor, nyilas politikussal, illetve a 20. századi Magyarország egyik legemblematikusabb figurájával, Opris Oszkárral is. Kondor nemcsak a politikát ismeri a legapróbb részletekig, de a zenét, a divatot, a filmeket, az építészetet, a földrajzot és a tudományos életét is olyan biztonsággal és olyan hihetően mutatja be, mintha ő maga is élt volna a harmincas-negyvenes években. Minderről az író nemrég indult blogján bárki meggyőződhet, itt meghallgathatjuk Wertheimer Miklós kedvenc zenéit, korabeli tervrajzokat és térképeket nézegethetünk, és kisebb történeteket olvashatunk a kor Magyarországából.

Összességében tehát kifejezetten jó történelmi kalandregény lett A másik szárnysegéd, 440 oldalon keresztül szórakoztató tud maradni, ráadásul tanít is. Kondor Vilmos pedig jó úton halad afelé, hogy akár a magyar Quentin Tarantinót találhassák majd meg benne egyes olvasók. A másik szárnysegéddel a Becstelen Brigantyk Kárpát-medencei verziója legalábbis már elkészült.

Sarkadi Zsolt

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd, 2013, Agave, 450 oldal, 3480 Ft.