A 13 éves kamasz, Luke számára április 11-én 16 óra 27 perckor megállt az élet. Édesanyja meghalt egy közúti balesetben. Az apja inni kezd, elmerül a veszteség miatti fájdalmában. Luke próbál a felszínen maradni, nem megadni magát, de mégis mit tehet egy gyerek annak a napnak a délutánján, amikor elhamvasztják az anyját, mit tehet, ha tudja, hogy az apja azért küldi játszani, hogy ne lássa, ahogyan leissza magát?

A város, ahol a Redridge család élt, a tragédia után próbál türelmes, empatikus lenni: ételt hagynak a küszöbön, az iskolában a tanárok és a diákok megértőek Luke-kal. Egy idő után viszont talpra állást várnak, amire azonban a megcsonkult család képtelen.  Luke-nak és az apjának ki kell szakadniuk a megszokott közegükből: anyagi gondjaik (és lelki állapotuk) nem teszik lehetővé, hogy változatlanul folytassák, ezért a haldokló gyárvárosba, Duerdale-be költöznek.

Az új otthon belakása során mindketten a többszörös kitaszítottságot élik meg. Egy, a városközponttól távol (a városiak által csak a birkabaszó falusiaknak gúnyoltak világában) álló lelakott házra telik. Nem ismernek senkit, de nagyon lehetőségük (és kedvük) sincs arra, hogy új ismerősöket szerezzenek. „Szóval ezek vagyunk mi. A játékkészítő és a ragyogó zöld szemű fiú. Két hangyás fazon a dombon” – írja a magával szemben szigorú őszinteséget fogadott elbeszélő, Luke. Ebbe a csendes állandóságba tör be egy vele egyidős, öregemberesen öltözködő, beteges, félős fiú, a helyi iskola „Bárgyú Pofája”, Jon.

A Redridge család mellett a domb másik oldalán élő Mansfieldek élete is egyre bizonytalanabb. Jon a „végtelen kopottságban” él: a nullkomfortos ház szinte rájuk dől, magatehetetlen nagyszüleit gondozza, kiszakadva így a nyugati világ gyerekei számára normálisnak gondolt életből. A szociális szolgálat egyre határozottabban ostromolja a házat, ahonnan mindenkit a korának és állapotának megfelelő intézetbe vinnének. Az ismeretlentől, az idegentől való félelem pedig behálózza mind a nagyszülőket, mind a kiskamaszt.

Kilistázva a Luke és Jon különböző nyomorúságos sorsait úgy tűnhet, Robert Williams egy végtelenül nyomasztó regényt írt, amiben nincs, aki ne kerülne a létezés peremére.  A hősökből mindez azt váltja ki, hogy láthatatlanok akarnak maradni. Mégis adottságaik, helyzetük különlegessé, különbözővé teszik őket, ezzel nem kért figyelem irányul feléjük. Luke pedig nem tud hinni semmiben, ami nem magyarázható meg a természeti törvényekkel, ami mágikus vagy transzcendens. Az égből figyelő anya képét lököttségnek tarja, a hitről pedig azt gondolja „csak egy megnyugtató takaró azoknak, akik túlságosan félnek szembenézni az élettel”.

Bár Luke körül a világ egyre zárul, mégsem válik fojtóvá. És Williams regényének ereje is ebből adódik: hiába a tagadás, hiába az elbújás, a hétköznapok és a művészet mágiája mégis körülveszi a szereplőket. Luke kifesti, az apja kifaragja magából a fájdalmat, a feszített munka, a fizikai megterhelés formájában reagálnak az érzéseikre. Luke és Jon közös kirándulásai beavatásokként hatnak, együtt járják meg az utat a pokolba és aztán a békébe, a közös élmény pedig különös szövetségbe vonja őket. Közben Luke fejében végig ott lebegnek édesanyja szavai, hogy „a dolgok ritkán annyira rosszak, mint amilyenné a képzelet növeszti őket”, a megértés iránti vágy pedig szinte személyes küldetéssé nő benne.

Robert Williams (ifjúsági) regénye párhuzamos feldolgozás-történetekből épül fel, amelyeket a szimbolikus-metaforikus háló kapcsol össze. A szociális és érzelmi válságokat megélő gyerekek és felnőttek nézőpontjaiból, a fordításon keresztül is lírai, mégis friss nyelven mutat be lehetséges modelleket a(z ön)terápiához s a közeghez, a társasághoz való visszataláláshoz. Luke és az apja különböző pótcselekvésekbe menekülnek, hogy ne a körülöttük elhatalmasodó csendre figyeljenek. Kezdetben egymástól elvonultan, kevés szót váltva kísérlik meg feldolgozni a maguk módján, külön-külön, jól-rosszul a tragédiát. Az apa az önpusztítás szélén egyensúlyoz, Luke pedig látja, ahogyan az apja egyre jobban lefogy és a whiskey egyre gyorsabban ürül ki az üvegből. Úgy kénytelen leírni az egyetlen megmaradt támaszát, mint „akinek ki kell szállnia a testéből, mintha túlságosan fájna neki, hogy itt kell lennie”. A visszatérő apai ölelések, a kijózanodás, a talpra állás, a közös otthonteremtés fokozatai azonban lassan elvezetik az összeomlás határáról a családot.

A Luke és Jon nem önsegítő könyv, nem tudja, mi a mindenki számára egyaránt megváltó megoldás. Inkább arra mutat rá, hogy vállalni kell az érzéseket, szembe kell nézni a félelmekkel. Hogy természetes, ha nem megy egyedül, és kell valaki, aki kivezet a pokolból.

Robert Williams: Luke és Jon, fordította Simonyi Ágnes, Scolar, 2012, 288 oldal, 2750 Ft