A nyáron megjelent a Gordon Zsigmond-krimik ötödik, befejező része. A Budapest novemberben visszahozza azt a sajátos hangulatot, ami megkerülhetetlenné tette a sorozat első két részét, a Budapest noirt és a Bűnös Budapestet a magyar krimi történetében, és megmutatja, hogyan lehet írni az igazi pokolról.

Az első két részben, a Budapest noirban és a Bűnös Budapestben Gordon Zsigmond zsurnaliszta kemény figura, aki bírja az ütéseket, a testi-lelki fájdalmat, természetes tehetséggel szagolja ki a nyomokat, deríti fel a bűnügyeket. Ez egészült ki a történelmet részben alakító, önjelölt titkosügynök-szereppel a kémregény lehetőségeivel játszó harmadik könyvben (A budapesti kém) és a politikai thrillereket idéző negyedik részben. Ezt a terhet azonban már nem bírta el a hard-boiled hagyományból született hős, aki így háttérbe szorult a történelmi miliőhöz képest. Kondor Vilmos negyedik könyve, a Budapest romokban (itt írtunk róla) már csak nyomokban emlékeztetett egy igazi krimire: a kommunista hatalomátvétel körüli események teljesen elnyomták a nyomozós, bűnüldözős szálat, az igazságkeresésben fáradhatatlan zsurnaliszta, Gordon Zsigmond alakja elveszett az események sűrűjében. Az elbeszélőt látszólag jobban foglalkoztatta a múlt rekonstrukciójának lehetősége, a történelmi tudat működése, mint saját nyomozója. Kondor Vilmos harmadik és negyedik regénye ezért inkább lehetett érdekes a történelemért, mintsem a krimikért rajongó olvasóknak.

A sorozat nyitásához képest érzékelhető elmozdulás nem véletlenül válthatott ki csalódást: az első két kötet után mindenki az újabb kemény krimit várta nem túl összetett, de annál véresebb, szövevényesebb bűnüggyel, erőszakos jelenetekkel, a budapesti Pokol Konyhájával, finoman adagolt történelemmel. Ehelyett azonban Gordon Zsigmond a zavaros magyar századközép sűrűjébe vezette az olvasót, Gordon egyik történelmi szereplő szalonjából a másik irodájába vándorolt, Kondor Vilmos pedig fáradhatatlanul adagolta a történelmi adatokat. Így az olvasó nemcsak a nyomozót körülölelő káoszt, hanem a politikai, ideológiai, történelmi „rendetlenséget” is megtapasztalhatta.

A történelmi és a kemény krimi vegyítését számos tényező segíti a Budapest-sorozatban: mindkét típus számára fontos a realizmus, a hiteles ábrázolás, a társadalmi feszültségek érzékeltetése, és Kondor olyan periódusokat választott, amikor Budapest valóban a Pokol Konyhájának közép-európai mása lehetett. Az arányokat azonban az előző két regényben nem sikerült eltalálni. Nem véletlen, hogy a kemény krimik általában minimalizmusra törekszenek a kor- és társadalomrajz szempontjából: a finom részletezés megakasztja a pörgős cselekményt, nehezíti az olvasással párhuzamosan kibomló bűnügy követését. Míg az első két regény ideje (1936 ősze, 1939 szeptembere) és tere (a budapesti alvilág) lehetővé tette a történelem szerényebb szerepét, addig például a kommunista hatalomátvétel útvesztőit felvázoló negyedik rész már nem. Raymond Chandler hőséhez, Philip Marlowe-hoz hasonlóan Gordon Zsigmond is az a nyomozó, aki a rendteremtés helyett inkább tudósít a káoszról, ezért laborok, dolgozószobák helyett az utcát kell járnia, az információhoz beszélgetéseken, verekedéseken keresztül juthat hozzá. Minél nagyobb a káosz, annál több energiát kell fordítania a tolmácsolásra, és bár kétségtelenül izgalmas kísérlet ideológiáktól, iskoláktól mentesen beszámolni a negyvenes évek Magyarországáról, de komoly kihívás egy hibrid kriminek, hogy ezzel párhuzamosan feszesen tartsa még a bűnügyi szálat is.

A sorozat zárásának tervezett Budapest novemberben viszont már egyértelműen látszik, hogy ez sikerülhet. „Örök kérdés, hogy miként lehet írni a pokolról” – írja a regény egy helyén Kondor Vilmos. A cím ellenére az 1956 októberében játszódó könyvben ismét a hard-boiled elemek a hangsúlyosabbak, a forradalom ábrázolt eseményei, megelevenített híres fényképei pedig valóban szervesen kapcsolódnak Gordon nyomozásához, aki politikusok, hivatalos szervek helyett újra alvilági figurákkal küzd. A fiktív és valós szereplőkből (re)konstruált korabeli bűnözővilágban felbukkan „minden idők egyik legkiválóbb magyar szélhámosa”, Hodács László és a Budapest noirban megismert galerivezér, Csuli is. A keménykötésű zsurnaliszta köztük keresi nevelt lányát, aki a jelek szerint egy ügyes szélhámos bűvkörébe került és az élete veszélyben forog egy olyan városban, „amely nem tudta eldönteni, hogy béke vagy háború vár rá másnap reggel, szabadság vagy újabb szovjet tankok”, ahol mésszel leöntött halottak fekszenek az utcán, kibelezett tetemek lógnak a lámpavasakon, és bármelyik percben lőhetnek bárkire.

A személyes indíttatás a legjobbakat hozza ki Gordonból: még nagyobbakat üt, még elrongyolódottabb a ruhája, még kevesebbet alszik, a borostája egyre erősebb. Veszett pitbullként járja Budapestet, ahol közben hol az ÁVH, hol régi nagy ellensége, Wayand Tibor lő rá, és meg kell tapasztalnia egy fájdalmas árulást is. Nincs már kiben bíznia: a régi barátok meghaltak vagy messzi szigetekre disszidáltak, Krisztina maradt az egyetlen támasza. Kondor Vilmos ebben a regényben ábrázolja a legérzékletesebben Gordon és Krisztina kapcsolatát. A rengeteg erőszak között különösen megindító a kettejük közti, összeszokottságból eredő gyengédség. A hősök érzelmei jóval több teret kapnak, mint korábban, ami jórészt a nevelt lányuk iránti aggodalommal magyarázható, de talán nem független attól sem, hogy Gordon Zsigmond hozzáöregedett alkotójához. A sorozat elején a harmincas éveiben járó zsurnaliszta a forradalom idején közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez.

"Azzal [Pedrazzini] szeméhez emelte a gépet, és az egyik lányra irányította,
aki kibomlott hajjal, tüzes tekintettel tartotta kezében a Kalasnyikovot."
(Kondor Vilmos: Budapest novemberben)

A Budapest novemberben lezárja a sorozatot, de Gordon Zsigmond alakja novellákban még felbukkan. Kondor Vilmos szerint nem is lehetne időben tovább írni a keménykötésű riporter eseteit: 1956-ban pár napig felszámolódott az ideológiai rendszer, így lehetővé vált, hogy egy sajátos módszereket alkalmazó sajátos detektív fellépjen Budapesten. Erre legközelebb csak a rendszerváltozáskor lenne alkalom, de egy a közelmúltban vagy kortárs közegben játszódó magyar krimi már nem lehet az Amerikában nevelkedett, a hard-boiled hagyomány által meghatározott értékrendet – amely megengedi az igazságszolgáltatás kreatív módjait, például az önbíráskodást vagy a bosszúállást – valló Gordon Zsigmond terepe.

Kondor Vilmos: Budapest novemberben, Agave, 2012, 313 oldal, 2980 Ft